Shock!

Úgy tűnik, bevált Joe Comeau az Annihilator énekeseként, habár a többi zenész az utolsó lemez óta is nagy gyakorisággal cserélődött Jeff Waters nagyfőnök körül - úgy látszik, nem jött be az ősfelállás ötlete. Megpróbálom dokumentálni, tehát: Ray Hartmann helyére Randy Black érkezett, akit ismerősként üdvözölhetnek a zenekar rajongói, '93 és '97 között ült a dobok mögött. Dave Scott Davis egészségügyi problémák miatt kénytelen volt otthagyni a csapatot, őt az ex-Nevermore gitáros Curran Murphy pótolja. Curran jó gitáros, de problémás arc, nem jósolok nagy jövőt neki az Annihilatorben sem, de egyelőre ő reszel Jeff mellett. Huhh, ezen sikeresen túljutottam.

Mint az a lemezt kísérő infólapon olvasható, Jeff visszatért a thrashes gyökereihez, nem csak riffileg, hanem hangzásban is megpróbálta a lehetetlent; megalkotni a tökéletes thrash-soundot. Hát, ez nem sikerült. A lemezt pőre gitár nyitja, és elképedten hallgattam ezt a szikár, minden sallangtól mentes hangot, amelyet akár én itthon is elő tudnék állítani egy közepes torzító segítségével. Arányaiban sem az igazi a sound, az ember még ötödik hallgatás után is önkéntelenül a gitár zsezsegését figyeli. Kellett hozzá egy kis idő, amíg túl tudtam lépni ezen, és megmutatták nekem magukat a dalok.

Az első például egy állat jó pörgős zúzás - amolyan fejleszakítós -, a második döngölősebb, Joe is változatosabban dalol - bár azt most elárulom, hogy többet vártam tőle, a képességei felét sem csillantja meg, nagyon keveset énekel - Jeff pedig ízes szólókat ereget, tíz pontos dal. A harmadik darab eszelős speed dara, a régi időket idézve, de abszolút modern megközelítésben, csavaros riffek, szóló itt, szóló ott - két szólamban is, ami külön fénypontja a dalnak -, témaváltások és kétlábgép, középtájt törés után szaggatott riffelés, az elhagyhatatlan gitárszólóval. A negyedik Iron Maiden ihlette dal, akár az előző lemezen is helyet kaphatott volna, Joe egész Dickinsonosan énekel - az avatottak tudják, erre is képes - viszont a dal középen megszakad és Randy rövid időre megvillantja dobtudását, ízes, bár egy kicsit furcsa a törés a dalban. Ötödikként középtempós döngölésben lehet részünk, egy kis galoppal, a szokásos témaváltásokkal. Kicsit kavalkádnak tűnik számomra az összhatása. A hatodik megint egy döngölős fejbólogatásra ingerlő szám, Joe szinte Mustaine-ként köpködi a szöveget.

A hetediknél már meg sem lepődtem, hogy újfent egy húzós thrash-gyöngyszemmel leptek meg, ez is koncertre való, mint a lemez 90 százaléka. a nyolcadik darab egy "AC/DC" dal, az előzőn is volt már egy ilyen "tisztelgés az ősök felé" című mutatvány, jó-jó, de inkább Annihilatort hallgatnék egy Annihilator lemezen, ha lehet. Az is igaz, hogy régebbi korongokon is előfordult már ilyen próbálkozás. A kilences nótaremek viszont kárpótol mindenért, húz mint az igásló, és bazi jó hangulata van, a vezető dallamot legalábbis nagyon eltalálta Jeff, rég hallottam tőle ilyet, mondjuk a dal végefelé egy kicsit kaotikus és monoton, szóval összhatásában fura. Végül egy Slayeres zúzdával leptek meg a srácok, Joe színtiszta Araya - hozzáteszem ilyen típusú dal is volt az előző korongon - nem rossz, de nem túl eredeti.

No, ezt jól kielemeztem. Adj egy kis időt a lemeznek, és be fog jönni. Thrashereknek pláne. Nálam úgy az ötödik hallgatás után ütött, bár a gitár hangszínével nem tudtam megbarátkozni máig sem - megszoktam, ez van - és a következő lemezre még többet várok Joe-tól. Viszont Jefftől egy hangyányit sem kevesebbet! A hangzás és az itt is jelenlévő "feldolgozások" miatt nem maximum a pontszám.