Shock!

Az Arch Enemybe vetett hitemet valahol az Anthems of Rebellion albumnál vesztettem el, a Doomsday Machine-t pedig egyenesen idegesítően rossznak tartom. Illetve ha nagyon szigorúan nézem, akkor igazából azóta nem élek-halok értük annyira mint a kezdetekkor, mióta Angela Gossow a zenekar tagja lett. Totálisan semmitmondó, férfi-wannabe hörgése inkább nevetséges, mint erőteljes és érdekes – az egyszeri hallgató két dal után napirendre tud térni afelett, hogy igen, néha vékony csajokból is ki tud törni az állat hangilag.

Aztán óvatlanul betettem a Rise of the Tyrant cd-t és... és egyszerűen hanyattvágott úgy, ahogy van. Ha pár szóval kellene körülírnom, miért fogott meg: jók a dalok és pont. Ennyi elég. A két Amott tesó védjegyszerű gitározása ismét úgy villan meg, ahogy azt elvárja az ember, a klasszikus és a brutális metalt vegyítik mesterfokon: a második nótában (The Last Enemy) mindjárt egy akkora shredder gitárszólót hallhatunk, amit annak idején a Malmsteen/Marty Friedman-féle iskolában tanítottak.

Az sem zavar, hogy a harmadik (nyilvánvalóan slágernek szánt) dal nyitó billentyűs (majd gitár)témája baromi ismerős valahonnan, viszont itt világítólámpásként gyúl ki minden hallgató fejében, hogy igen, ide dallamos éneket lenne kötelező rakni: Angela hörgését szinte meg sem hallja az ember egy idő után, annyira jellegtelen, kizárólag a gitártémákat (mi mást?) lehet dúdolni.

Amotték nagyon ráfeküdtek az extrán dallamos témákra, a Revolution Begins ismét hatalmas és megjegyezhető riffet hoz, a refrénnél pedig az ember önkéntelenül elkezd hangosan énekelni halandzsázva. Nem tudom eleget dicsérni a két svéd gitármágus dallamérzékét. Mindemellett persze a súlyosabb riffeket sem feledték el, a címadó például rendesen aprít, még akkor is, ha a végefelé szépen az ember rádöbben, hogy ez bizony enyhén szólva olyan, mint a Judas Priest Painkiller száma, és így összehallgatva az is kiviláglik, hogy a két dal szerkezete is nyomokban hasonló. Viszont működik és jó.

Gyakorlatilag szinte az összes dalról áradozhatnékom támad, és már második hallgatás után az ember üvöltve énekli a (gitár)refréneket és a szólókat is. Aki ezeket a régivágású, de ultradallamos gitárszólókat kedveli, annak mennyei mannaként hullik az ölébe amit a gitárosok játszanak. Ők sem bírják ki, az Intermezzo Liberte egy instrumentális kis szösszenet, Friedman-módra, bár a böngyörhajú keleties kis ízei, nyekkenései nélkül – viszont ez a dal tizenöt éve ugyanúgy megállta volna a helyét (és akkor lett volna nagyobb respektje), nem csak most. Gyorsan vissza is rántanak a mába a Night Falls Fast című tétellel, ami kő dallamos death, szigorúan, precízen, Daniel Erlandsson végre helyenként picit úgy használja a cineket, ahogy Peter Wildoer annak idején. A The Great Darkness nem titkoltan bombasztikusabb hangvételt kapott, még akkor is, ha egyfajta Arch Enemys stíluskavalkádként is felfogható: ebben szinte minden olyasmibe belekapnak, amiben elsőrangúak.

A bónusz verziós kiadványon meghallgatható a Kiss-től a The Oath – nem létfontosságú, hogy ezt a cd-t birtokoljuk, jópofa átdolgozás, de lehet élni nélküle. Nincs töltelék- vagy gyengébb szerzemény a cd-n, kivétel nélkül mind elsőrangúan vérpezsdítő és friss darab. Angela ide vagy oda, minden kétséget kizáróan az év csúcsalbumai közé libbent fel nálam, gyakorlatilag a Stigmata óta nem hallottam ennyire erősnek és egységesnek a csapatot. Az pedig nem kérdés, hogy mennyire ideje lenne már egy hazai koncertnek.