Shock!

Néha (nagyon ritkán) felötlik bennem a kérdés, miért létezik még metalcore, de ha még/már létezik, lehet-e újat, kiemelkedőt villantani benne. A stílus- és műfajkeveredésnek hála sikerül még a felszínen tartani az ezer lékkel hánykolódó hajót, de ahhoz, hogy ne süllyedjen el, napjainkban már az istenek és a rajongók irgalma szükséges, plusz néhány olyan album, mint például a Killswitch idei eresztése. Nem állítom, hogy teljesen létjogosultságát vesztette a dolog, de hogy megújulásról bajosan lehet szólni, az nagyjából fedi a valóságot.

Az Architects persze nem vegytiszta metalcore, de a műfaji alapok szilárdsága erős határt húzott az ő fantáziájuknak is. A britek immár hetedjére futottak neki a küldetésnek. A 2014-es Lost Forever // Lost Together sokak szerint az a bizonyos magas léc volt, ami után fel kell kötni a bugyogót, hogy ne csak alatta lehessen újra átmenni. Érezte ezt a zenekar is, nem véletlenül a progressziót emlegették úton-útfélen az új album előkészületei kapcsán. Plusz ugye a „szabadjára engedjük a bennünk tomboló dühöt" című strófát, de ezen manapság már csak nyerít egyet az ember, annyira elcsépelt közhely. Pedig esetünkben van benne valami.

Az All Our Gods Have Abandoned Ust hallgatva két dolog bukkan fel első megérzésként: egyrészt valóban agyalós album született, másrészt vastagon benne van az imént említett banális idézet valósága. Ám bármennyire is szexi a progresszív kifejezés, és bármennyire is újító szándék vezette stúdióba a csapatot, szembe kell nézni a ténnyel: vannak műfajok, amelyeknél az összes reformtörekvés végül önmagába hull vissza. Egyszerűen azért, mert nincs az a légkalapácsos ötlet, amely a betonba öntött kereteket szét tudná feszíteni. Az Architects javára legyen mondja, hogy legalább megpróbálja, érezhető őszinteséggel és energiával. Olyan stíluskavalkádot produkál, amelyre csak biccenteni lehet elismerésképpen. Nem fullad bele a paneltengerbe, hangsúlyosan törekszik a más megközelítésre, legyen az egy nóta struktúrája, hangszerelése vagy éppen atmoszférája.

Az előzetes promódumák itt nem légből kapott lózungok voltak. A komplex szerkesztésnek köszönhetően a hagyományos dallam-súly-dallam-súly unalmas váltakozása helyett okosan kitalált zenei hullámzást hallunk, váratlan, kiszámíthatatlan húzásokkal, meglepő stíluskeveredésekkel és váltásokkal. Mindez persze nem elég az üdvösséghez, de tény, hogy az Architects beváltotta ígéretét, és messze nem biztonsági albumot álmodott meg. Az indító Nihilist energiája és klasszikus szerkesztése még nem vetíti előre az All Our Gods Have Abandoned Us későbbi meglepetéseit, de a roppanva tördelt, baljós feeling már itt és az azt követő Deatwishben is jelzi, ki lehet váltani az ellaposodott megszokást frissebb, lendületesebb és főként okosabb megoldásokkal. A Phantom Fear lebegősebb, levegősebb ötletei már jól tükrözik a koncepciót, a Downfall mélybe nyomott, zaklatott hangulata csak fokozza az érzést, s ahogyan haladunk előre az időben, úgy bukkannak fel a jobbnál-jobb ötletek, és válik nyilvánvalóvá, hogy az Architects újítási szándéka egy olyan hangulat megteremtésében rejlik, amelyhez bátran használtak fel minden eszközt, ami éppen belefért a háttérideológia alátámasztására.

Az elektronikus megoldások, a sötét atmoszférát fokozó elemek eddig sem álltak távol a zenekartól, de ilyen fokú tudatossággal talán még soha nem használták azokat. A Gone With The Windben Sam Carter szabadon engedett énektémája például egyszerre simul bele és dolgozik ellene az alatta zakatoló ropogásnak, s ez a kettősség teszi izgalmassá és érthetővé az elgondolást, szerethetővé és különlegessé a dalt. Az Empty Hourglassnál egy kicsit lecsüccsen az album, az azt követő Match Made In Heaven azonban az All Our Gods Have Abandoned Us talán legtökösebb nótája. Igazi „ereszdelahajam" hangulatot kapunk, pazar váltásokkal és erővel, komplex kidolgozottsággal, háttérötletekkel. A Gravity minden súlyossága ellenére kissé egyenízű, tizenkettő egy tucat típusú darálás, az All Love Is Lostnál viszont újra berobban az a nagyon sötét, komor, már-már depressziós hangulat, ami az album sava-borsát adja. Az igazi meglepi azonban a zárótétel. Meggyőződésem, hogy e dal miatt íródott meg az album. A Memento Mori nyolc és fél perces hosszával egy olyan utat jelöl, amelyen érdemes elindulni. Az elektronikus effektek, a lassan beinduló téma, a széttörtségében is tökéletesen hömpölygő dallamfolyam, az okosan egymásra szerkesztett váltások, a már-már leállásig lassítás, majd visszarobbanás, a billentyűk erős, de nem tolakodó használata, a lezárást megelőző, tornádószerűen berobbanó durvulás és az albumborító reménytelenségét idéző hangulat tökéletesen bizonyítják, hogy az Architects progresszivitása nem csak szavakban merül ki.

Az All Our Gods Have Abandoned Us nem korszakalkotó mű, műfajújításról sem beszélhetünk. Azon is lehet vitatkozni, hogy mennyiben gyengébb vagy erősebb az előző albumnál. Az utolsó nóta azonban egy olyan kísérlet, amely talán egy merőben új, nagyon is működőképes irányt jelez. Érthető és értelmezhető, mennyire átgondoltan készült az anyag, amely ugyan még nem tudott szakítani a hagyományokkal és az egykoron kőbe vésett szabályrendszerrel, de tudatosan keresi a rést a falon, sőt, úgy tűnik, meg is találta azt. Ha a következő albumokon sikerül áttörniük az ismeretlen világba, az Architects neve valóban összefonódhat a reformer progresszióval.

Az Architects november 1-én ismét Budapesten koncertezik, további részletek itt.