Shock!

Igen, ez az Arsenic az az Arsenic. Ha a korosztályomból (30-on túl) valaki olvassa a kritikát, annak ismerős lehet a név. A fiatalabb generáció számára annyit mondanék, hogy a Remorse mostani vokalistája, Vince (azaz Vincze Sándor) eredeti zenekara ez, amit sok éve alapított, és itt nem csak a torkát használja, hanem gitározik is.

Mellette Gajdosik Dávid játszik basszusgitáron (aki a fotón kicsit úgy néz ki, mint egy fiatal és még jóképű Bobby Blitz az Overkillből), gitáron és dobon a No Future egykori tagjai, az Osztroluczki testvérek működnek közre. Ahogy az lenni szokott, sok viszontagság után sikerült ezt a lemezt rögzíteniük 2001-ben, és csak négy évvel később (!!) lett igazi cd formája az egésznek, borítóval, tokkal-vonóval. Azért ez a négy év érződik az anyagon, de haladjunk sorjában.

A zene igazi régisulis thrash, kevésbé technikás, mint a Remorse, inkább a zsigeri headbangelésre mentek rá. Valahogy az egész lemez visszarepített a nyolcvanas évekbe, mind a zene (akkori Slayer, Megadeth, Testament vonal), mind a hangzás (sajnos érezhető, hogy nem állt hegyekben a zseton a stúdiómunkára), meg a borító is elképesztően ősinek hat. Nem tudom, hogy koncepció volt ez a - valljuk be, rondácska - borító, vagy ennyire nem volt senki a srácok körül, aki picikét is értett volna a grafikai dolgokhoz, de ez 2006-ban elég halvány. Illetve már 2001-ben is az volt. Azért ne riasszon el senkit a külcsíny.

Minden negatívumtól eltekintve szórakoztató a zene - bár korántsem annyira erős dalilag, mint a Remorse korongja, de ne is hasonlítsuk össze őket. Az Arsenicnél egy olyasfajta hiányt érzek, mintha nem lett volna egy összefogó emberke, aki helyére rántotta volna a dolgokat. Néha olyan kurtán-furcsán összecsapottak a nóták, riffelnek, aztán jön egy szóló, de valahogy nincs egységes, kerek egész-íze számomra.

Vince nem egy hangszálakrobata, próbál néha énekelni is, háát... ez azért nem megy annyira neki, de az üvöltözéssel nincs probléma, hangereje az van azért rendesen, csak tudatosan nem használja ki az adottságait, és a szövegritmizálás is sántít itt-ott. Mindamellett vannak itt remekül eltalált dolgok is, pl. a gyorsabb témákat is hozó Last Judgement vagy a New War, valahogy ez az az irány, ami igazán jól áll a zenekarnak. Bátrabban átformálnám, modernizálnám a helyükben ezeket a klasszikus régi riffeket, és abból valami még jobb dolog is kisülhet. Ráadásul, ha már két gitáros játszik a csapatban, az ikergitáros témákat is szaporítanám.

Összegezve, a négy év rengeteg idő egy zenekar életében, nyilván, ha ma vennék fel a cd-t, sokkal profibban, érettebben állnának hozzá, az itt említett hiányosságok is remélhetőleg a próbák alatt orvosolva lettek. Vegyük úgy, hogy ez egy lenyomat a csapat 2001-es "hovatartozásáról", azóta Vince is sokat fejlődött a Remorse koncertjein - tisztában van vele, mit lehetne jobban megoldani. Ezért kicsit furcsa érzés értékelni egy lassan 5 éves anyagot, hiszen akaratlanul is az aktuális zenékhez mér az ember mindent. Számomra azért jelentősen nosztalgikus érzés volt végighallgatni a lemezt - ezt mindenképpen hozzátenném.

A srácoknak meg most kellene megkoncerteztetni ezeket a dalokat és vásárlóerőt szerezni a lemezhez. Mindenesetre aki kedveli az old-school thrash cuccokat és szeret sokat headbangelni, az csapjon le az Arsenicre, már csak a kuriózum értéke miatt is. Ez tehát egy 2001-es 7 pont.