Kicsit megkésve találkoztam a nagykanizsai (és környéki) Art Of Butchery második lemezével, de megérte a várakozást. A zenekar első lemeze még anno '99-ben jelent meg elég underground (értsd: saját kiadás) körülmények között, de ahogy nézem, a Nephilim kiadóval sem jártak sokkal jobban.
Ebbe a kiadványukba nem igen feccölhettek nagy pénzt, már a borító minősége (nem a grafika) sem hozza, pl. a Testimony lemez szintjét, és talán ezzel magyarázható miért nem került előbb a Shock! birtokába egyetlen példány sem. Sebaj, a lényeg, hogy hallhattam, ugyanis ez a lemez a Nephilim összes death metal kiadványát veri, legalábbis zeneileg. Már a bemutatkozó ...From Flesh album is nagyon bejött, de itt még továbbfejlesztették az európai old school death metal hagyományokon nyugvó baljós, sötét és szomorkás hangulatú zenéjüket. Főleg középtempós nótákban gondolkodnak, de vigyázat, bármikor átválthatnak egy speedes/thrash-es vagy blastbeat témába!
A nyitó March To Decay-ben ott van minden, ami zenéjüket jellemzi: döngölések, gyorsabb grindos tempók, dallamos (olyan Dismemberes értelemben vett) riffek és - ami a legfontosabb - a nagyszerű szólók. Na igen, Laki Tamás szólói nagyon eltaláltak, a stílushoz illeszkedően kellően komorak, a klasszikus zenéből táplálkozóak, gördülékenyek és nagyon szép hangszínt talált hozzá a srác. Azt nem tudom, hogy kik lehetnek a hatásai e téren, de van benne egy csipetnyi az Iron Maiden bárdistáiból, egy kicsi Randy Rhoads (RIP), bár nem olyan tekerős, és egy kicsi a modernebb gitárosoktól: Chuck Schuldiner (RIP), David Blomquist (Dismember), Chris Amott (Arch Enemy).
A többiek is nagyon jól teljesítenek, ezt bizonyítja, pl. a hol Death-es, hol kicsit a Bolt Throwerre emlékeztető Levels Of Reality is. Az AOB egyébként engem mindig a Lies/Orthodox korabeli, cseh Krabathorra emlékeztet összhatásban. Talán az énekhang, a dallam/brutalitás arány és a szólók fura hangulata miatt, nemtom. A kiváló kezdés után igazi állatságok jönnek: a The Smoke egy húzós nóta gyönyörű szólóval, a Doomed One-ban szinte végig klasszikus dallamok vannak és végtelenül szomorú, a Back From The Past, amiben egy Meshuggah-s "játék a ritmusokkal" részt találtam, The Day Of Glory, ami egy kimértebb, mindenről lemondó hangulatú szám - a címével ellentétben. Szeretem ha a viszonylagos komplexitás és durvaság ellenére jó dalok születnek és itt ez történt. Hallgattatja magát a lemez.
Sokat gondolkodtam, azon hogy a magyar zenekarokat, hogy osztályozzam (felállítsak-e egy "magyar mércét"), de úgy döntöttem, szigorú leszek, egy mérce létezik: jó vagy rossz lemez. Amiért ezt mondom az a hangzás, bár nem rossz (Pont-Mi Stúdió) de a stílus megkövetel egy extra dögöt, ami itt nincs meg. Döng a lemez, de ez inkább a basszusgitárnak köszönhető, a gitárok nem elég dögösek. Viszont nem a tipikus magyar sistergős és mély, teljesen "középfrekvenciahiányos" és idegesítő "vélt death metal" gitárhangzás, hanem nagyon kellemes, túlságosan is.
Szóval úgy döntöttem, mindent egybevetve 8-ast adok, de kiemelném: a DALOK 10-esek és ez nem magyar viszonylat, meg ilyen hülyeségek.
