Az As I Lay Dying (akit teljesen véletlenül átkereszteltem As I Day Lyingra) második Metal Blade-es korongját jelentette meg idén (első nagylemez 2001-ben, utána 2002-ben egy split korongon vendégeskedtek), és természetesen továbbra is maradtak a göteborgi metal alapú metalcore-nál, melynek kiválóan bevált receptje a következő: húzós dalszerkezetek, acsarkodó, hc-s üvöltés, néha dallamos ének. Sajnos eddig nem volt szerencsém hozzájuk, így korábbi munkáikhoz nem tudom mérni őket.
Igazából fergeteges dolgokat nem lehet erről a lemezről sem elmondani, mivel sajnos annyira kliséssé vált az e fajta, a svédek alapvetéseire épülő metalcore, hogy gyakorlatilag ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni a zenekarokat egymástól. Egyforma dalszerkezetek, kiszámíthatóság, igaz mindez teljesen profi minőségben. És pont ez az, amikor már teljesen szubjektív, hogy kinek melyik csapat tetszik a kismillió nagyjából egyforma közül, mert hangzásilag, dalszerkezetileg ritka a tényleg béna formáció ebben a műfajban. Az As I Lay Dying is egész meggyőző dalokat ír, noha itt is azt tartom hibának, ami egyre inkább zavar ezeknél a formációknál: a megjegyezhetőség hiányát.
A dalok erősnek mondhatók, sokan szereti azt a fajta súlyosságot, amikor ha beindul a darálós kétlábgép, majd svédes riffekkel beborítják mindezt, ellenállhatatlanul ugrálni kezd a kedves rajongó. Itt akad efféle nótából bőven.
Az ordítás sajnos elég gyatra, karaktere nincs a vokalistának, a dallamos éneklésnél szintén felejtős, amit művel. Olyan "énekeljünk valamit, mert itt azt írja elő a szakkönyv"-típusú, ráadásul kisiskolás hozzá maga az énekhang.
Erényük, hogy hangulatilag azért sikerült elkapniuk valamit a dalokkal, ami pótolja a remek refrének hiányát. Egyik ilyen jól sikerült furcsa érzelmi töltésű dal a Repeating Yesterday, még akkor is, ha az "ének"-ből csak annyi jön át, hogy bizonyára hánytatótablettán élt a lemezfelvétel alatt a vokalista srác. A meglehetősen dallamosnak mondható riffekre kevés ez az üvöltés. Bár van akit ez nem zavar. Az egyik nótában a Zao torka is besegít vokálilag (a Control Is Dead címűben). Így már párban fogják a porcelánkormányt.
A promo cd-re felraktak egy rakás zenekarfotót, meg külön a tagokról is (egyik rosszabb, mint a másik, rettenet, komolyan), kvázi tizenéveseknek tűnnek, kellően divatos boglyasnak kinéző frizurával megáldva (Egyéniségek vagyunk! Egyéniségek vagyunk!).
A lemez közepénél kezdtem eltikkadni, túl egyformává váltak a dalok, semmi meglepetés. Persze ha külön-külön hallgatom valamelyiket, átjönnek az apróságok, de háromnegyed óra túl tömény már ebből a zenéből - legalábbis momentán számomra az volt. Egyre inkább azt érzem, hogy megrekednek a metalcore csapatok a saját csapdájukban, nem rossz amúgy az As I Lay Dying, csak az én ízlésemnek túl kiszámíthatóan klisés.
