Spanyolhonból származik a black metalos Asgaroth. Hazájukban elég ismertek (a hírek szerint), ráadásul ez a lemez már meg is jelent ott 2000-ben, de a Peaceville elég fantáziát látott a zenekarban ahhoz, hogy újra megjelentesse, és világszerte elterjessze őket két évvel később. A csapat amúgy hét éve létezik, letettek már néhány hanghordozót az asztalra, ez az első, ami eljutott hozzám.
Az indítás szimpatikus, velős, tömör és riffgörgeteges szám. A stílus inkább a Dimmu-, Cradle-vonalon mozog, tehát a billentyűknek erős szerep jut, és mondjuk ki, a black metal lightos változatával illetik ezeket a zenéket mostanság. Amúgy nem érdekel túlzottan a műfaji skatulya, mert nem olyan rossz, amit az Asgaroth csinál.
Bár a borító elég zord és kíméletlen, mondhatni nem széplelkeknek való, a zene nem ennyire veszélyes, inkább hangulatos, mint gonosz és sötét. Az indítás lendülete a második dalnál kicsit alábbhagyott, de a negyedik tételnél ismét ébresztőt fújtak, kellemes dalszerkezet, figyelemfelkeltő üvöltések, sír a gitár is mellé. Bár a dob sajnos úgy szól, mintha dobgép lenne (főleg a cinek meg a pergő), ami kicsit zavaró, de nem tévesztett meg a dolog, rendes dobossal bír a csapat. Tud húzós is lenni, ha kell, egy gép meg azért nem bírja azt a kis szikrát lángra lobbantani. Ugye. Gyanítom direkt keverték ilyen szintetikusra. A miértjét nem annyira értem, túlságosan az előtérbe tolódik a ciccegés így. Kár.
Samplerekkel néha sejtelmességet visznek a zenébe, horrorfilmek, pszichothrillerek jutnak a hallgató eszébe, a billentyűs fiatalember ügyes, ötletes. Sokszor el is nyomja a gitárokat a színes, hömpölygős szintiszőnyeg. Mindezt inkább a lendületesebb daloknál lehet érezni. Hogy ez hiányosság vagy erény, döntse el ki-ki ízlése szerint, én szeretem ha megdörren a gitár, ha a dal úgy kívánja. Mint ahogy a hetesben meg is dörren, bár ízlésem szerint itt nagyobb kakaót adtam volna a riffelésre.
A hangulat olykor darkos irányba tolódik el, bár ez inkább a fennkölt énekstílus miatt lehet. Már amikor nem hörög a vokalistaember. Így a lemez közepe után jól is jön ez az ifjonti lendület, beindul a vérkeringés. A lendület után éteribb hangulatba lépünk, ez acsarkodósabb black, olyan elegy, amit szívesen hallgatok, bár a riffelés pofonegyszerű, mégis hatásos. Apróságok miatt.
A kilences tétel merengés, bár öt percen keresztül talán ez túlzás, sajna altató-jelleget ölt a dolog. A lemez végére lezárásként jobban illett volna. Így az utána következő dal új energiát ad, talán a cél is ez volt, mivel az 5-6 perc hosszúságú dalokba a végére kicsit bele lehet fáradni, ha az ember nincs rákészülve teljesen. Az utolsó dal sejtelmessége kicsit elüt a többitől, érdekes, kissé agyament dal. Kísérleti darab. A CD-n ráadásként a Naked Eye klipjét is megtekinthetjük, melynek a nem fehér háttér előtt headbangelő zenekaros részei egész érdekesek, sőt, tetszetősek.
Mindent összevetve nem mondhatom, hogy leszaggatta az arcomat a zene, de kellemes hallgatnivaló, érdemes megismerni, ha valaki szereti a black ezen ágát.
