Bár a Volbeat az évek során aréna- és fesztiválheadliner-szintre nőtt, Michael Poulsen a jelek szerint zeneileg éppen megint szigorúbb periódusában jár. Már a legutóbbi, egyébiránt egészen kiváló Volbeat-lemez, a Servant Of The Mind is szinte példátlanul harapósra sikeredett, most pedig itt az Asinhell, ahol a főnök egy ősrégi szenvedélyének hódol. Ha valaki nem tudná, Michael a '90-es években négy lemezt is kiadott a Dominus nevű death metal csapattal – az egyik címe ráadásul Vol.Beat volt –, itt pedig e gyökereihez tér vissza. Mindehhez aligha találhatott volna megfelelőbb bűntársat a Morgothból ismert Marc Grewe hörgősnél, a dobok mögött pedig a Raunchy ütőse, Morten Toft Hansen foglal helyet.
Mivel az Impii Hora bevallottan főhajtásként, szórakozásként készült, gyakorlatilag semmi tétje nincs a játéknak, és pont olyan lett, mint vártam: egy újdonságokat nem rejtő, ám ezzel együtt is roppant jól hallgatható, erőteljes, kimondottan dalcentrikus death metal album. Michael már a hangzatos előzetes interjúkban is jobbnál jobb neveket dobált be párhuzamként, olyanokat, mint a Death, az Entombed, a Bolt Thrower, az Autopsy meg – természetesen – maga a Morgoth, és a mézesmadzagként kiszórt előzetes dalokból is tökéletes képet lehetett alkotni a lemez stílusáról.
Poulsen főleg a Death nevét zengedezte hatásként, és természetesen nem kevés rejlik az Asinhell dalaiban Chuck Schuldiner örökségéből, ám ezzel azért olyan sokat nem árultam el, hiszen a műfaj névadó bandájáról beszélünk. Összességében mindenképp meghatározóbb az összképet illetően a skandináv, elsősorban stockholmi irány, a legnyilvánvalóbb áthallásokat a korai, még a berákkenrollosodás előtti Entombeddal és kisöccsével, a Dismemberrel érezni. A zene elsősorban ezzel az áttekinthetőbb, még a tuka-tukáknál is súlyos-borongós-ködös iránnyal rokon, mintsem a technikásabb amerikaival, sőt, a gitársound is egyértelműen ide húz, bár Michael azért jó érzékkel nem kopírozta le teljes egészében a Leffe Cuzner-féle láncfűrészhangzást. Mindenesetre egészen briliánsan dörren meg a cucc, Hansen precíziós, roppant intenzív és sűrű dobolása pedig egyfajta modern húzást is ad neki – utóbbi téren például nem old school svédes a cucc. Grewe jól artikulált bömbölése mit sem kopott, és amint megszólal, csak erősíti az otthonos, ismerős jelleget.
Poulsen mesteri dalszerző, aki pontosan tudja, mitől ragad az agyba egy dal, ráadásul a Volbeatben maximális tökélyre fejlesztette e képességét a Dominushoz képest, vagyis ha szereted a felsoroltakat és ezt az irányzatot, kevés élvezetesebb anyagot fogsz hallani idén az Impii Horánál. A nyitó – valóban legchuckosabb – Fall Of The Loyal Warriort, a szögelős Island Of Dead Ment, a vérhányóan elvetemült The Ultimate Sint, a gyilkos groove-okkal operáló, a Motörhead death metalos megfelelőjét hozó Desert Of Doomot vagy a zakatoló Pyromantic Scryert már a második körben jó ismerősként üdvözli a hallgató, a záró címadó pedig olyan vánszorgó borulattal zárul, hogy az embernek a szíve is belefacsarodik. A riff- és szólómunka parádés, a 39 perces játékidő pedig pont ideális.
Igen, tudom, semmi újat nem rejt ez a lemez, de ha egyszer Entombed már nincs, a Dismember meg még mindig csak készülődik a visszatérő albumra, szerintem senki sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy kihagyja, amennyiben valaha is hallgatott ilyesmit. A plusz fél pont az album dalcentrikusságának szól.
Hozzászólások