Shock!

Nem akarom eljátszani „a demók még jók voltak" típusú sznob idiótát, de ha egyszer ez az igazság, akkor ez az igazság: meglehetősen régen, legutóbb talán a hármas lemez környékén tudtam olyan igazán nagyon lelkesedni a Volbeatért. Az eleinte frissen ható recept gyorsan átfordult náluk önismétlésbe, aztán ahogy a klubokból csarnokokba, majd a csarnokokból arénákba költöztek, még egy otrombának nem nevezhető, de azért egyértelmű habosodási tendencia is beindult Michael Poulsenéknél. Persze ezzel együtt is örültem egyre szélesebb körű sikereiknek: nyilván az egész műfajnak baromi jót tesz, ha egy csapat nagyra nő, ráadásul nekik az Atlanti-óceán túlpartján is sikerült a mutatvány, ez pedig marha ritka a mai rockszíntéren, pláne egy európai csapattól. De már nem vártam tőlük új kedvenc lemezt. Erre tessék: Zakk Wylde mellett Michael is roppant kellemes meglepetést okozott az év végén.

Mindig meg szoktam hallgatni az új Volbeat-lemezeket, és mindig tetszik is róluk ez-az, de sosem ragadt be egyik sem tartósan az utóbbi bő évtizedben. A Servant Of The Mind viszont – az előzetes ígéreteknek megfelelően – nemcsak súlyosabb, hanem változatosabb is a 2010-es években asztalra tett anyagaiknál, és nálam most maximálisan bejött ez az elegy. Tényleg őszintén érdekel, mit szól majd a Volbeat alaposan felduzzadt tábora ehhez a megközelítéshez...

Már rögtön a nyitó The Temple Of Ekur megadja az alaphangulatot, ez ugyanis helyből úgy dörren meg, mintha Poulsen írni akart volna egy Slayer-témát a Volbeat stílusában némi metallicás betonozással karöltve. Nem kizárt, hogy pontosan ez is történt... Engem mindenesetre egyből kenyérre kentek a szokásos mézédes kórussal operáló, de igen feszesen összerántott dallal, kimondottan gyilkosan érvényesül az a gonosz, lidérces gitárdallam a Volbeat hangzásképében. A Slayer egyébként nem kizárólag itt köszön vissza a napnál is világosabban: a The Sacred Stones kezdése hangulatra, összhatásra egyaránt totál South Of Heaven, még a cinbeütések is Dave Lombardo fénykorát idézik, aztán itt is mintha beszállna jammelni a '90-es évek első felének James Hetfieldje, sőt, később még egy Children Of The Grave-es betonozást is beleapplikáltak. Erre helyből nem nehéz rákattanni, és mivel innen sem spórolták ki a megarefrént, máris emblematikus darabnak örülhetünk. Nálam egyértelműen a lemez legjobbja, de megkockáztatom, hogy összességében is a csapat történetének egyik legpofásabb szerzeménye ez.

A későbbiekben is akad még néhány igen jól eltalált dal a súlyos vonalról. Ilyen például a zakatolós-zúzós Shotgun Blues, ahol a ragadós dallamokkal meglocsolt betonozás mellett old school thrashes témázgatás is akad, sőt, a szóló felvezetéseként még egy nordikus death metal témát is bedobnak. Utóbbi téren azonban a Becoming az igazi meglepetés, ahol a kezdés igazi tuka-tukás, Sunlight stúdiós death metal, simán lehetne akár klasszikus Entombed is. Aztán persze ebből is jellegzetes Volbeat-tételt kanyarítanak, méghozzá igencsak jófélét. A Say No More elején mintha megint csak Hetfieldet zavarták volna le a próbaterembe Kerry Kinggel, hogy aztán a verzére Wolf Hoffmann is befusson, de azért a Metallica marad a legdominánsabb. Nyilván a jellegzetesen elkiabált „jump in the fire" sor sem véletlen... Akárhogy is, baromi jó dal, ez is csúcspont.

A könnyedebb oldal legnyilvánvalóbb képviselője az Alphabeat popduó énekesnőjével, Stine Bramsennel megerősített Dagen Før modern rádiós pop/rockja – ez nem annyira az esetem, de dalként abszolút kerek, az édes gitárdallamok is ülnek benne. Ha már FM rádiós Volbeat, a Wait A Minute My Girl szaxofonnal, klimpírozással megkent, jellegzetesen rongylábú rockabillyje sokkal jobban bejön, bár ilyen típusú nótát elég sokat hallottunk már tőlük. De kétségtelenül szépen sikerült darabról van szó ezen a csapásirányon, mint ahogy a western/surf/beat/akármilyen áthallásokat villantó The Devil Rages On és az ugyanezt a vonalat feketébb formában képviselő Step Into Light is ütősek. Viszont ezúttal nem az efféle dalok jellemzik igazán a lemezt. A kicsit punkos, sőt, NWOBHM-os húzású, ismét igen kórusgazdag The Passenger, a keleties kezdésből megint metallicás betonozást kinövesztő Mindlock, netán a kissé a '80-as évek elejének Black Sabbathját idéző, de sötét, fagyos északi gitártémákkal is operáló Lasse's Birgitta sokkal jobban mutatja, mire gyúrtak most rá igazán Michaelék. A deluxe kiadás tartalma is beszédes, hiszen a Metallica előtti tribute-ról ismert, pofás Don't Tread On Me mellett itt egy igen karcos Wolfbrigade-feldolgozás, de a súlyosabb oldalt erősíti a Shotgun Bluesnak a Jungle Rot frontemberével, Dave Matrise-szal megerősített verziója is. (Nem mintha a Roy Orbisontól származó, majd a The Cramps által is játszott Domino ne sikerült volna marha jól a díszripacs akcentussal éneklő Poulsennel.)

Senkit sem lephet meg, hogy egy Volbeat-lemez baromi jól szól, a hangzás ezúttal is gyönyörű és erőteljes. Az egyéni teljesítmények közül a főnök hangját nyilván mindig lehet méltatni, most is hozza, amit várunk tőle, de Rob Caggiano is sokkal jobban passzol ide, mint annak idején az Anthraxbe, ez nem is kérdés. Hallhatóan nagyon elemében van, végig feelinges, szépen kidolgozott szólókat ereget (hallgasd csak meg a Heaven's Descentet). Jon Larsent meg gyakorlatilag soha nem emlegeti senki, pedig állati okosan, egyszerre technikásan és ízesen játszó dobos, mindenütt érdemes külön figyelni, milyen fineszesen kidolgozott témákat tesz hozzá a nótákhoz.

Nem vagyok biztos benne, hogy a tábor utóbbi években érkezett részének is ez lesz a kedvenc albuma Michaeléktől, de nálam nagyon beütött ez a súlyosra vett, sötétebb, zúzósabb, részben emiatt változatosabb és izgalmasabb Volbeat. Még azt is megkockáztatom: a Rock The Rebel / Metal The Devil után/mellett talán ez az eddigi legjobb lemezük. Ajánlom mindenkinek.