Shock!

A Metallica fekete albumának harmincéves jubileumára egy seregnyi előadó próbálta meg négy CD-n keresztül a saját képére formálni James Hetfieldék örökbecsű klasszikusait, ami egyrészt a legtöbb embernél alapból kiveri a biztosítékot, de a magamfajta, átdolgozásokhoz már-már betegesen vonzódó zeneőrülteknél biztosan nem. Egy jó dal ide-oda formálását mindig is az egyik legizgalmasabb dolognak tartottam a zenében, főleg abban az esetben, ha általam kedvelt szerzeményekről van szó. Márpedig Lars Ulrichék „sötét anyaga" az első hangtól az utolsóig olyan jellegű alap, amin az idők végezetéig lehet csámcsogni, akár zenészfejjel, akár hallgatói füllel. Általában nem szoktam minden egyes dalt kivesézni, mert sokszor vérciki és unalmas lesz a végeredmény, azonban ezek a nóták olyan minőséget képviselnek, amelyek mindegyike egy-egy külön kis világot jelent számomra, ezért most kivételesen felsorolás jellegű kritika következik.

Enter Sandman – A dalból, amelyet már valószínűleg minden rockzenéhez közel álló gitáros elpengetett, itt hatféle verziót hallhatunk, melyek közül a kanadai popénekesnő, Alessia Cara (& The Warning) és a Ghost tolmácsolása sikerült talán a legjobban. Papa Emerituséknak nem csupán a kántálós mondóka vág a stílusába, hanem a nóta lidérces mondanivalója is, amit rájuk jellemző módon levakarhatatlanul ragadós melódiákkal szórtak tele. Mac DeMarco fapadosan elnyomott variánsában viszont kár volt Kirk Hammett ízes szólóját elmaszatolni, amit Weezerék inkább el is hagynak, s helyette inkább a verze dallamát játsszák oda. A kolumbiai énekes, Juanez alternatív rockba mártogatta meg az eredetileg fémes ízeket, illetve a nem gyenge hangi adottságokkal megáldott japán/angol énekesnő, Rina Sawayama modernebb felfogásban értelmezte újra, de utóbbi még így is működik.

Sad But True – Sam Fender zongorás kesergőben, élőben nyomja a sötét dallamokat, és ebben érvényesül csak igazán, milyen fantasztikus ez a dalszöveg. De a legjobban sikerült verzió mégsem ez, sokkal inkább a négyszeres Grammy-díjas Jason Isbell agyából kipattant country-southern-variácó, porszívó gitárokkal és a sivatag mindent beterítő porával. Kábé ugyanilyen jó a dél-koreai YB totálisan elborult agymenése: csűrik-csavarják-darálják, de mindezt nagyon stílusosan, kár, hogy a kissé fura énekhang némileg lebutítja a dolgot. Fúvósokra és latin, kongás alapokra fűzték fel Mexican Institute Of Soundék a saját verziójukat, és akinek ez még nem lenne elég, meghallgathatja a szorosan ide tartozó rapbetétet is, illetve az eredeti dalrészletet, aminek újrahasznosítása azért elég ciki. Az ezerarcú St. Vincent art rockja viszont nagyon ott van, baromi jó a hangszerelés és a szóló is remek. Érdemes csekkolni a hölgyet, úgy egyébként is. Vele ellentétben a garage rockos Royal Blood, illetve a White Reaper is inkább csak rontott a dolgon, mint hozzátett.

Holier Than Thou – Egyik legnagyobb kedvencem ez a sodró lendületű nóta a fekete lemezről. A riffekből kibontakozó szóló überzseni, nem is beszélve a szövegről. A skót Biffy Clyrónak sikerült is megcsinálnia a kiadvány talán legérdekesebb újraértelmezését: a misztikus hangulatba ültetett melódiák óriásiak. Nem is értem, miért nem ástam bele magam eddig a munkásságukba. Azonnal bepótolandó hiányosság! A The Chats punkos zúzdája ezután annyira már nem ül, illetve a PUP próbatermi demóra butított variációja sem, a gyalázatosnak is alig nevezhető szólójával. Az OFF! szupergroupja viszont meglepett, akik a Black Flag és a Faith No More beteg stílusában zúznak, eszement energiával. Az egykori Black Flag-frontember, Keith Morris ráadásul egy az egyben Mike Patton, Justin Brown dobos alakításától pedig Lars Ulrich biztosan a saját konyhakésébe dől. Corey Taylor is főnyeremény: le sem tagadhatná, hogy Hetfield mekkora hatással lehetett rá, mert szinte jobban hozza a dallamokat, mint az igazi. Súlyos, az eredetihez hű, energiától duzzadó tétel ez is, egy kis Whiplash-idézettel a legvégén.

The Unforgiven – Nem könnyű mit kezdeni ezzel a nótával, ez tény. A Cage The Elephant indie rockját jobb, ha egyből el is felejtjük, bár Hammett ultramelodikus szólóját egyedül ők vállalták be. Az indiai Vishal Dadlani viszont képes komoly érzelmeket is közvetíteni a hangjával, csak kár, hogy a hip-hop-sztár Divine belemotyog, és ugyanígy a Diet Cig pop punkja sem győzött meg túlságosan, hiába nem szokványos, amit csinálnak. Ugyancsak léptetni lehet a szintén eredeti dalfoszlányt felhasználó, ötlettelen, szkreccselős, rappes idiótaságot, amit a Flatbush Zombies követett el, ahogy a nyafogós, soul éneklésben nyerő, ghánai születésű Moses Sumney előadását is. Akkor már inkább a mexikói Panda énekes-gitárosaként ismert, kellemes hangszínű José Madero átdolgozását hallgassátok, vagy még inkább Ha*Ash hagyományos, akusztikus, latinos hangszerelésű country-pop balladáját, ami szerintem a legjobban sikerült az összes közül. A többiért kár...

Wherever I May Roam - És akkor megint egy hatalmas kedvenc, amelyet olyan kukába való baromsággal indítanak, hogy csak nézek ki a fejemből: percek alatt összegányolt, tapsolós loop, újabb eredeti dalrészlet felhasználás, rapmondóka, nulla kreativitás... Az egekig magasztalt kolumbiai J Balvin rapper ezért jól elmehet a fenébe (de a Metallica is, hogy ezt engedélyezte). Ugyanezt a dubsteppel kevert hip-hop stílust folytatja a Chase & Status is, de itt legalább megmaradt az eredeti dalszöveg, és a hangulatot természetesen itt is az újrahasznosított szitárbetét adja meg. Ugyancsak tűzrevaló szemét a Pharrell Williams-féle The Neptunes R&B rettenete, jobb is, hogy a szóló felénél elkaszálják (?) az egészet. Óriási hiba volt így meggyalázni ezt a zseniális szerzeményt ezekkel az átiratokkal, és még nagyobb marhaság volt lehagyni például az izraeli Subterranean Masquerade idei mágikus tolmácsolását, ami egyrészt fantörpikus, és jobban is illett volna ide, mint ezek. Jon Pardi kántrizenész kicsit azért helyreteszi a dolgokat: az organikus, meleg gitárhangszín és a folkos, vonós színesítések szerethetővé varázsolják a dalt, de egyben az is nyilvánvalóvá válik, hogy az „I ask no one" sort Hetfieldnél senki nem ejti ki gyönyörűbben.

Don't Tread On Me – Tudvalevő, hogy itt a refrén hatalmas, azonban a SebastiAn művésznevű francia DJ tákolmányában ez elveszti jelentőségét, hiába fordul át a dal később szimfonikus hangszerelésű Nothing Else Mattersbe, a végeredmény nem túl meggyőző. A pszichedelikus rockban erős Portugal. The Man sem nyúlt hozzá ügyesen a dalhoz: az ének olyan, mintha valami bezárt vécében szólna, az indusztriál hatású, szétkent gitároktól pedig inkább valami kaotikus massza lett a végeredmény. Egyedül a Volbeat kapta el valamelyest a fonalat és rakta bele a saját stílusát, de az eredeti feszkóját azért messze nem érik el ők sem.

Through The Never – Óriási kedvenc ismét, és szégyen, hogy csak két verzió került ide belőle, de azok legalább jók. Tomi Owó rendesen elrugaszkodott a megszokottól, de így is egy frankó alteros tétel született meg a kezei alól, és ebben a közegben talán még jobban is érvényesül James szenzációs szövege. Amiért viszont tényleg képes vagyok rajongani, az a mongol The HU formáció átértelmezése: a mongol folk és a metal kereszteződésével berobbant alakulat frenetikusan megvadította a nótát úgy, hogy a távol-keleti, törzsi rituálék atmoszféráját is sajátosan belecsempészték, melyhez plusz még a saját anyanyelv is dukál – pedig hát az angol sem kutya. Az eredetileg is törzsi tamokon elcsépelt, észveszejtően hatásos középrészt („On through the never... We must go...″) pedig mintha direkt nekik írták volna anno. A tradicionális vonós hangszereket kezelő fiúk tavaly a Sad But True-t is elkövették hasonlóan energikus változatban, de ennek megmosolyogtató (harsogva meghahotáztató) klipjét – ha lehetne – most azonnal betiltanám.

Nothing Else Matters – A világ legelcsépeltebb dala. Nagyjából ez jut eszembe mindig erről a balladáról, így ha csupán megemlíti valaki, már ösztönösen menekülőre veszem a figurát. A tiszteletadás készítői pedig még tovább nyúzzák az ember idegeit, ugyanis összesen tizenkét verziót (!?!?!?!) raktak fel ide, hogy az, aki eddig még nem utálta meg, ezek után végleg kiábránduljon belőle. A feldolgozások persze nem rosszak, de nem fogom őket egyenként kimatekozni, inkább csak a végletekről beszélnék. Miley Cyrus nyerte el a legjobb előadásnak járó díjat, aki eleinte úgy énekel, mint Stevie Nicks egykor a Fleetwood Macben, de később olyan frenetikus hangokat présel ki a torkából, hogy az eddigi előítéletektől megfeledkező jóembernek csak pislogásra telik (ráadásul Elton John is szerepel ebben az átértelmezésben). A My Morning Jacket óvódás dalolászása viszont valami rettenetesen-iszonyatosan béna. Érthetetlen, hogy ilyesmi hogy kerülhetett ide... Chris Stapleton country-westernje még ugyan érdekes színfoltot jelent, de hiába nyikorog a szék a sheriff verandáján a megrágott szivar füstfelhőjében, s hiába szűkülnek össze a szemek a cserzett bőr felett, James katarzissal felérő eredeti szólója idejénél a puskaropogás és a pisztolypárbaj is elmarad. Utóbbit csak a kongói popénekes, Tresor átértelmezésében játsszák el becsülettel és érzéssel. A legbrutálabb hang tulajdonosa pedig természetesen a countryénekesnő Mickey Guyton és a chilei Mon LaFerte, de az orosz zongoraművész, Igor Levit instru-variációja is egész kellemesen elrugaszkodik a közhelyektől.

Of Wolf And Man – Az amcsi folk rocker Goodnight, Texas e szerzemény egyetlen előadója, ami megint csak érthetetlen, hiszen e darab nem csupán a Black Album egyik legvagányabb és legfémesebb momentuma (az a fajsúlyos, letaglózó riff egy igazi kincs...), de itt aztán tényleg kiélhette volna magát mindenféle stílusban alkotó zenekar. A friscói csapat is jól megváltoztatott mindent, de még ezekkel a folkos, darkos, sejtelmes melódiákkal sem tudták eltüntetni a dal kitörölhetetlen varázsát.

The God That Failed – Érzésem itt is hasonló: mindössze két verzió? Ebből a dalból? Ugye ez most csak valami vicc? Ráadásul amit a brit punk rock Idles művelt vele, nemhogy kritikán aluli, de egyenesen gyalázat-kategória... Lars Ulrich! Ezt mégis hogy? Imelda May és csapata legalább ráérzett a nóta ízére, még ha nem is bizsergetett meg vele úgy, ahogy Jamesék szoktak az eredetivel, de ez még így is rendben van.

My Friend Of Misery – Újabb nagy favorit, amelyben ismételten óriási lehetőségek rejlenek. A két modernebb átirat közül magasan a francia hölgy, Izia sajátos felfogásában tálalt szösszenete a jobbik, ami egyébként a négycédés album egyik legérdekesebb pillanata is egyben. A riffet persze teljes mértékben eltüntették, de például Kirk és James parádés ikerszólóját nagyon hatásosan megoldották a szintetizátorokkal. Kamashi Washington dzsessz/bossanova-feldolgozása sem maradhatott el, amelyben ugyan félelmetes zenélgetés folyik, de köze sincs az eredetihez. Lars ilyenkor, gondolom, elszopogat egy bambit, de Jason Newsted (a nóta társszerzője) is valószínűleg nagyokat pislogva és messziről kémlelgeti a sarokba támasztott fekete Alembic basszusgitárját.

The Struggle Within – És akkor ismét egy hatalmas blamázs a végére: mindössze egyetlen árva verziót voltak képesek megjelentetni e csodanótából, pedig nagy valószínűséggel az ősrajongók jobban örültek volna, ha többféleképpen hallják ezt felcsendülni, mint a rogyásig elnyűtt, tucatnyi Nothing Else-kópiát. Még szerencse, hogy a mexikói flamenco gitárpáros, Rodrigo y Gabriela abszolút magas minőséget képvisel az instru-átértelmezéssel.

Nem tudom mit írhatnék még és hogyan értékelhetném ezt a válogatást, de az biztos, hogy nálam iszonyatosan szélsőséges és vegyes lett az összkép. A gyalázatostól az egészen nagyszerűig terjed a skála, és ez esetben a „kevesebb néha több" örök igazságával egyetértve, szívem szerint az anyag hatvan-hetven százalékát egy frappáns mozdulattal valami távol eső fiók mélyére tömködném. Nézzük persze a jó oldalát: a csapat a vállalkozásból befolyó összegeket most is kivétel nélkül jótékonykodási célokra használja fel az All Within My Hands keretein belül és számos másfajta alapítvánnyal karöltve. Ha másért nem is, de legalább ezért megérte összehozni. A „méltó megemlékezés" jelzőt most inkább hagyjuk is, mert ez inkább csak akkor lenne helyénvaló, ha a valóban erősen sikerült interpretációk mindössze egy darab lemezre kerültek volna. Na de hogy is tartja a mondás? Killing Is My Business... And Business Is Good! Vagy ez nem ide való?