A tucatzenék dömpingjében jó végre olyasmivel összefutni, amiben van egyéniség, van valami teljesen sajátos. Szó sincs persze arról, hogy a második lemezénél tartó dán Volbeat feltalálta volna a spanyolviaszt, de az egykoron lánccsörgető death metalban utazó Michael Poulsen vezette banda valami olyan színt mutat fel 2007 paneles és szinte teljesen kiszámítható rockzenei közegében, amire az ember óhatatlanul felkapja a fejét.
A Volbeattel igazából roppant könnyű összebarátkozni: képzelj el egy nagyon dallamos, kimondottan kommersz slágerességgel is operáló bandát, melyben azonban ott van egy nagy adag vastag gitár és a rock'n'roll minden tökössége, és habár a részletekről beugrik egy csomó másik csapat, a végeredmény összességében nem nagyon hasonlítható senkihez. Ja, és ami a lényeg: baromira értenek a dalszerzéshez.
Hogyan is kell elképzelnie a Volbeatet annak, aki még életében nem hallotta őket? Nos, Poulsen hangjából egyből adja magát a Life Of Agony párhuzam, a csókának ugyanis kiköpött olyan orgánuma van, mint Keith Caputónak, énekstílusában azonban ott kísért bevallott fő hatása, Elvis Presley is. Ami igazán különlegessé teszi, az mégis az, hogy habár minduntalan van benne egy adag komoly drámaiság, egy csomó helyen mégis habkönnyűen hat, annyira ragadósak a dallamai. Michael barátunknak emellett kimondottan jó érzéke van a húzós, nem kevés ősmetal feelinget felvillantó, groove-os riffekhez, amikről halványan akár a C.O.C., a Trouble vagy a sperma- és húgyfoltos Metallica is beugorhat a hallgatónak, de ezek a témák sem hatnak igazán mogorván a mézédes énektémák miatt. Kiváló példa erre a nyitó The Human Instrument, a döngölős Mr. & Mrs. Ness vagy a húzós River Queen, ahol hiába döngölnek vadállat módon a gitárok, mégis annyira vajpuhán, légiesen mászik az egész a füledbe, hogy az csoda.
Akadnak aztán kimondottan popos nóták is, mint például a Radio Girl, ami egy igazi '60-as éveket idéző rock'n'roll rengeteg gitárral felturbózva, de a konkrét Johnny Cash témát csatasorba állító Sad Man's Tongue is ezt a vonalat képviseli. A Soulweeper pont olyan, mintha a Life Of Agony nekiugrana valami szívszaggató Presley balladának, de nagy kedvencem az A Moment Forever is. Sosem gondoltam volna, hogy egy kétlábdobos, punkos intenzitású, gitárzúzós dalnak úgy lehet konkrét elvises rock'n'roll húzása, hogy közben Keith Caputo legszívszorítóbb hangulatait megidézve énekelnek rá. A lemez hangzása amúgy kimondottan szenzációs, óriási tere van, a gitárokat és a dobokat pedig külön méltatnom kell.
Otthon, Dániában a Volbeatnek már nagyon bejöttek a dolgok, de ezzel a zenével szerintem nemcsak Európában, hanem a tengerentúlon is simán lenne keresnivalójuk, méghozzá az underground szinten túl is. Meglepne, ha a következő lemezt már nem valamelyik nagy kiadó vagy legalábbis nem valamelyik vezető független cég gondozná. A Rock The Rebel / Metal The Devil erősen ajánlott mindenkinek, aki egy friss hangra vágyik a sok tizenkettőegytucat érdektelenség közepette, így a nyár küszöbén különösen aktuális és élvezetes ez a zene. Maximális pontot viszont nem adok, mert egyrészt keveslem a gitárszólókat, másrészt becsúszott egy-két közepesebb dal is.
