Shock!

Nincs is deathmetalosabb az őszi-téli időszaknál, és erre bizonyíték, hogy idén két legendás extrém alakulat is a hidegebb, komorabb hónapokra időzítette friss művük megjelenését. A Vader aktuális eresztését már tárgyaltuk az oldalon, és egyelőre még nem sikerült jóra hallgatnom (bár amit jóra kell hallgatni, az eleve nem lehet jó). Asphyxék kilencedik lemeze ugyan valamivel előbb jelent meg, mint a lengyeleké, mégis úgy alakult, hogy előbb a The Empire-höz volt szerencsém, és először ennek a nem túl jóra sikeredett találkozásnak tudtam be, hogy az Incoming Death azonnal levett a lábamról.

Nyilván az elvárások most is ott munkálkodtak tudat alatt: a Vadertől pusztító tornádókat vártam, de legalábbis jól megírt, izmos dalokat, ám ehelyett nem túl ötletes thrash/death-paneleket találtam, amikből csak néhol állt össze valami értékelhetőbb momentum. A hollandokban azonban továbbra sem lehet csalódni, legalábbis a stílust tekintve nem, az huszonöt éve ugyanaz a sallangmentességet élvező, sziklaszilárd talpazatú, kissé kapkodós, bátran doomos, roppant sűrű és mogorva riffelésű death metal, egyedül talán csak az albumok minőségében fordult elő némi hullámzás. A legutóbbi anyag egy nem rossz, de nem is kihagyhatatlan munka volt, nem úgy, mint az új lemez, ahol végre ismét bivalyerős formát mutat a négyes.

Az Incoming Death ismét egy relatíve hosszú lemez a bandától, majd' 48 perces játékidejével azonban mégsem tűnik soknak, még ha egyben leszuszakolva is tömény élmény az anyag. Viszont a hollandok mind a középtempóban, mind pedig a szélvészgyors kalapálásokban profik, mint ahogy a komorabb doomos vizeken is biztos kézzel eveznek, és szerencsére előszeretettel váltogatják is az ütemeket, így hol thrashes, hol pedig doomos ízek is vegyülnek az alapvetően szikár hollandus death metaljukba. Ennyi persze még közel sem lenne elegendő, ha a daloknak nem lenne karaktere. Na, az Incoming Death-en csak úgy sorjáznak a jobbnál jobb témák, amelyek kiemelkedő szerzeményekké olvadnak össze.

Elsöprő lendülettel indítja a lemezt a Candiru, amit aztán egy mély bólogatásra ingerlő darab, a Division Brandenburg követ. A második világháborús tematikájú dal egy német különleges egyég történetét meséli el, s a csapat már itt felvillantja kiváló doom-érzékét, amit szépen át is emelnek a mogorva Wardroidba. Paul Baayens témái roppant hangulatosak és változatosak, akár egy dalon belül is képes a komor, elnyújtott doomos riffeket death metalos aprításokkal váltogatni. Előbbire egyébként talán az egyik legjobb példa a Subterra Incognita, amely nekem a Morgoth apokaliptikus vízióit juttatta eszembe, annyira maga alá gyűrő és masszív darab. Ezen a vonalon mozog a tragikus hangvételű The Grand Denial is, amelybe a csapattól szokatlannak ható gitárdallam is bekerült, komoly mélységet adva ennek a voltaképp gyászos atmoszférájú tételnek, amit aztán hangulatos akusztikus pengetés zár le. A húzós középtempós darabok közül a Forerunners Of The Apocalypse könnyen unalomba fulladhatott volna, Baayens azonban riffjeivel szinte történetet mesél, annyira meggyőzően váltogatja ütős témáit végig a dalban.

Vannak azért itt olyan szerzemények is, amelyek inkább a sebességgel és vehemenciával támadnak; a The Feeder klasszikus Asphyx, Martin van Drunen őstag még ma is ugyanolyan hisztérikus hörgésre képes, mint húsz éve, s ő az egyik utolsó azon hörgő mohikánok közül, akiknek minden szavát érteni. A címdó érdekes módon a legrövidebb az albumon, még két perc sincs, de nem is kell, ez itt igazi agyeldobós-moshpitezős darab, de a szomszédok patkánykutya-gyerek zajkombója ellen is igen hatásos. Drunen másik bandáját, a Hail Of Bulletset idézi meg trillázós riffjével és harckocsiszerű robosztusságával a Wildland Fire, amit aztán a záró, nyolc perces Death: The Only Immortal követ, amiben nagyon erős gitárharmóniák kerülnek az új ember, Stefan Hüskens dobos és Alwin Zuur basszusgitáros kimért, dörgő ritmusalapjára, Drunen pedig elég meggyőzően acsarog arról, hogy ebben az életben csak egyetlen győztes van, és azok nem mi vagyunk.

A múltkori Vader kapcsán tettem egy megjegyzést, miszerint az idei death-felhozatal igen szürkécske volt, és úgy általában véve sincsenek recsegő hanyattesést kiváltó anyagok a téren. Ezt aztán többen próbálták megcáfolni a kommentszekcióban, és már majdnem nyúltam volna az Obituary-pólómért, hogy azzal akasszam fel magamat valamelyik lámpavasra, aztán jött az Incoming Death, és ráébredtem, mi a bajom a mai deathmetal-anyagok zömével: egyszerűen lélektelenek, illetve arctalanok. A régi nagyok belesavanyodtak az önismételgetés rutinjába (Vader, Master), míg az újabb zenekarok képtelenek a példaképeik árnyékából kiszabadulva, ellazulva és a zenét élvezve alkotni. Ritka kivételek persze mindig akadnak (Obscura, Fallujah), de ha olyan albumot keres az ember, ami technikás, és ahol jó tanuló módjára felmondják a zsáner kötelező tételeit, akkor elég csak vakon kinyúlni, és három-négy ilyen lemezbe is bele fog ütközni a kezünk. Olyan mű azonban, ami nemcsak egy csontváz, hanem ott feszül rajta a hús is, és átzubog rajta a vér, roppant ritka lelet manapság, s épp ezért olyan jelentős a kilencedik Asphyx-album.