A sok vitát kiváltó, 97-98 óta tartó, ún. metal revival egyaránt hozott pozitív és negatív változásokat a rockzene belső világában. Az azonban mindenképpen örvendetes tény, hogy a számtalan középszerű Helloween/Gamma Ray (sőt, ma már Hammerfall- és Rhapsody-) klón és "kínosan true" viccbanda mellett jó néhány, értékes dolgokat produkáló csapat is felbukkant, illetve szem elé került.
Ezek a zenekarok sem kívánnak túllépni imádott műfajuk kliséin, de olyan érzéssel, tűzzel, és annyira magas színvonalon játsszák a fémzenét, hogy abba igazából nem lehet (mert nincs is miért) belekötni. Szomorkodhatnánk azon, hogy a legsikeresebbek közé nem pont ők tartoznak, de nincs értelme, hiszen a saját szintjükön remekül elvannak. Lemezeik pedig titkos gyöngyszemek, csakis az igazi, javíthatatlan metal fanatikusok számára, akik akkor is emlegetni fogják azokat, ha a bandák esetleg elkallódnak vagy feloszlanak. Valahogy így válhattak kultikussá a régi, kevésbé ismert, de zseniális 80-as évekbeli zenekarok és ugyanúgy kult státusz-várományos lehet majdan a Dream Evil, a Nocturnal Rites, a Tad Morose, a Lost Horizon, a Seven Witches és társaik (hogy a Cage-et vagy magát Rob Rock mestert ne is említsem), vagy akár jelen cikkünk tárgya, az At Vance.
Ezt a német társulást Olaf Lenk, a vélhetőleg Malmsteen emlőin nevelkedett (ha-ha, micsoda kép!) gitármágus irányítja, valószínűleg igen szigorúan és öntörvényűen. De az úriember nemcsak zenekarvezetésben, hanem játékstílusában is a Mester egyik első számú követője. Oliver Hartmann énekes személyében (az új metal generáció egyik legjobb torkában) tökéletes partnerre talált, aki azonban a kilátásba helyezett masszív turnééletet nem kimondottan találta testreszabottnak, így útjaik négy lemez után sajnos elváltak. Oliver vagy nem vette ki nagyon a részét a dalszerzésből vagy még az ő közreműködésével készültek az új lemez dalai, és az utódjául választott Mats Leven már csak felénekelte azokat. Mindezt azért vetem fel, mert a zenei anyag semmiben nem különbözik az At Vance-től eddig megszokott Malmsteen/Rainbow feelinggel átitatott euro-power metal muzsikától: ugyanolyan erős, gyors nótákat sem nélkülöző, nagyívű dallamokkal és kiváló szólókkal megspékelt lemezanyag született.
A svéd Mats már veteránnak számít a szakmában, a Leif Edlinggel (Candlemass-főnök) közös doom lemezeken (Abstrakt Algebra, Krux) hatalmasakat alakít, de egy legendás Treat nevű formációban is megfordult ezeknél jóval korábban. Olaf azonban inkább azért csaphatott le rá, mert az aranytorkú legényt már maga Malmsteen is beválasztotta csapatába anno. Oliver Hartmannt sokan megszerettük és távozásakor kicsit szomorúak voltunk, de Leven képes betölteni az előző énekes által hagyott űrt. Olyannyira, hogy villamoson, discmanben hallgatva a lemezt, fel sem tűnt, hogy már a Hartmann-nal felvett és bónuszként a lemezhez csapott régebbi nótákhoz (és a Boráros térhez) értünk.
Egyszóval, az új énekessel is egy remek albumot hozott össze az At Vance. Szokásukhoz híven egy gyors nótával indul az anyag (Fallen Angel), ekkor már - az első hallgatás első percében - lehetett tudni, hogy komoly baj nem lehet. És csak sorjáznak a dús billentyűs aláfestéssel színezett, hol gyors, hol középtempós, hol málházós, hol lírai húrokat pengető élvezetes, dallamos metal szerzemények. Nem zúzzák ugyan le a fejünket, de az így is sodró lendületű albumnak van egy sajátos, pozitív kisugárzása, amely mosolyt csal a hallgató arcára és előveteti a léggitárt. Semmi köze azonban a Helloweenes "happy metal"-hoz, sokkal inkább a Malmsteenes hangulatoké és a klasszikus zenei hatásoké a főszerep. Ezúttal ugyan nincs sem világsláger-, sem Vivaldi-feldolgozás (egyébiránt szűkebb asztaltársaságunk az ABBA tribute lemezen figyelt fel az At Vance-ra), de a gitárra áthangszerelt komolyzenei darab ezúttal sem maradhat el (Caprice no. 16.). Az ilyen stílusgyakorlatoknak alapból nagy rajongója vagyok, de kedvenceim közé tartozik a lassan hömpölygő címadó és a lendületes Stronger Than You Tink is. De mivel folyamatosan hallgatom az albumot, előbb-utóbb belőlem is előjön a gonosz, és más kedvenceket is találok a dalok között.
Szóval, aki igazán szereti a klasszikus metalt, az nem tévedhet egyik At Vance lemezzel sem. Remélem, minél előbb meggyőződhetünk élő erejükről is. Tuti, hogy van nekik. Ha valakit egyszer már a Kamelot is elvitt turnéra...
