Shock!

Az ember rendszerint akkor talál rá valami csemegére, amikor egészen mást keres. Csak annyit láttam a leírásból, hogy japán, brutális, technikás death metal, és máris elkezdtem a keresgélést, mi lehet ez. A stílust eleve szeretem, Japán pedig gyerekkorom óta meghatározó számomra, így nem is lehetett kérdéses, hogy ezzel mindenképpen meg kell ismerkednem. Sok infót nem sikerült begyűjtenem, a lemezt viszont igen, és tulajdonképpen ez a legfontosabb.

A lemez egy Soichi művésznévre hallgató gitáros/énekes egyszemélyes projektje, a zenét és a szövegeket egyaránt ő jegyzi. Az Ayakasi Kagura először 2013 és 2015 között létezett, egy demó és két split kiadása után feloszlott, és csak 2017-ben éledt újjá, hogy ugyanazon év decemberében a világra szabadítsa első nagylemezét. A szövegek a manga, az anime és a japán folklór témaköréből merítenek (a „Kagura" szó egyaránt utal az ősi shinto zenei- és táncelőadásra, valamint egy népszerű anime egyik figurájára), a japán népzenei motívumok a zenében is felbukkannak. Akit ez esetleg elriasztana, talán sikerül némileg megnyugtatnom, hogy a zene nem a metal és a folk hagyományos értelemben vett keresztezése: az említett elemek a lemez mintegy 80 százalékában csak színesítésként jelennek meg, és az utolsó három dalban kapnak nagyobb hangsúlyt, de itt sem törik meg a lemez lendületét. A többi tétel esetében a folkos megoldások az extrém énekbe és a brutális zenébe ágyazva vannak jelen. A dalok többségénél észre sem vehetők, csak amennyiben a hallgató kicsit ismerős ezen a téren. Főleg a gitártémákat gazdagítják, külön tradicionális hangszerek (valószínűleg samplerek) nem szerepelnek az albumon két egész rövid részt leszámítva.

Egy rövid népzenei ihletettségű bevezető után (csak hogy tudjuk, hol vagyunk) berobban az első dal, hogy megkezdődjön a mintegy 52 percnyi tömény pusztítás, ami elsőre kissé hosszúnak tűnhet, de aki ad elég időt az albumnak, annak meghálálja az ismerkedést. Két-három hallgatás után már kezd megnyílni a zene, hogy felfedje az igencsak izgalmas mélységet. A műfaj követelményeinek megfelelően baromi sok témát sikerült egy-egy dalba pakolni, az album egyformán erős mind a gyors (amiből az én ízlésemnek megfelelően szerencsére sok akad), mind az átvezető progos vagy groove-os részeknél. A sok tempóváltás és a fogós, erős témák miatt egyetlen dal sem fullad unalomba a hosszú játékidő ellenére sem.

Soichi hangja kellően extrém, a death metalos mély, öblös hörgésen át a grindes malacvisításig minden hallható itt. Persze nem veszi fel a versenyt például Travis Ryannel, a Cattle Decapitation véráztatta torkával, de szégyenkezésre messze nincs oka, a végeredmény meglehetősen izgalmas lett. Akik kicsit jártasak a japán zenében, az extrém énekdallamokban felfedezhetnek nem kevés tradicionális megoldást, akik nem, azoknak lehet, elsőre kissé furcsának hathatnak az efféle elemek. A szövegek a Metallumon is csak kanji formájában elérhetőek, egyedül a számcímeket tüntették fel latin betűkkel. Mint említettem, a szövegek mangákból, animékből építkeznek, így több ismerős szót is felfedezhetünk a számcímekben. Ilyenek például a „shinobi" és az „Oboro", melyek a Basilisk: Kouga Ninpou Chou című mangából lehetnek ismerősek, amiből készült animesorozat, illetve 2005-ben egy élőszereplős film is. Ez a dal az egyetlen középtempós tétel az albumon, nem tartalmaz blastbeatet, ennek ellenére nem lóg ki a többi szerzemény közül, sőt, jó egy kis szusszanásnyi idő az album közepe táján.

Mivel ez egy egyszemélyes projekt, a borítón pedig nem tüntettek fel dobost, erős a gyanúm, hogy gépi dobbal van dolgunk, de ez nem zavaró, főleg manapság, a túlpolírozott lemezek korában. A művi hatás nem arcbamászó, a dobtémák tisztességesen kidolgozottak, a blastbeatek igencsak megdörrennek, a középtempóknál megfelelő húzása van a daloknak. A lényeg egyébként is a gitártémákon van, azok pedig kivétel nélkül magas minőséget képviselnek, legyen szó mind a riffekről, mind a szólókról. Ez utóbbiból lehetne esetleg több is, ezen a téren nekem mindenképpen hagy kívánnivalót maga után a produktum, annál is inkább, mivel a japánok köztudottan gitárszóló-fanatikusok.

Lassan elérünk a lemez végéhez, az említett folkos részekhez. A Harawata Asariban még csak a refrénben csendül fel tiszta ének a hörgés színesítéseként, az ezt követő Yasuna az album legextrémebb dalaként viszont ellensúlyozza ezt. Ezután egyre több tradicionális elem bukkan fel, éles kontrasztként a death metalos elemekkel. Engem ez egyáltalán nem zavar, egyébként is sok japán zenét hallgatok. A japánok pedig híresek a stílusok keresztezéséről, gondoljunk csak az utóbbi évek legtöbb vitáját kiváltó őrületére, a Babymetalra. Itt erről szó sincs, amikor tiszta, tradicionális ének hallható, azokban a pillanatokban is a brutalitásé a főszerep. Az egyetlen negatívum talán az effektelt tiszta ének az utolsó előtti tételben, a Renjóban. Szerintem abszolút nem illik ide, de szerencsére nem hosszú, és ezeket a részeket remekül eltalált durvulatok törik meg. Kár ezért, mert bár töltelékdalnak abszolút nem mondanám, de mindenképpen ront az összképen. Szerencsére az utolsó dal a helyére billenti az egyensúlyt, és az egyik leghangulatosabb, legváltozatosabb tételként felteszi a koronát az albumra.

Ayakasi Kagura lemezét bátran ajánlom a technikás, brutális death metal szerelmeseinek, valamint azoknak, akik a stílust nemcsak a merev sablonok szerint értelmezik (nem mintha azokkal baj lenne), és valami érdekesre, izgalmasra vágynak. Simán kilenc pont, reménykedve a folytatásban.