Shock!

Eleinte akadtak fenntartásaim a Bad Wolvesszal szemben, de aztán a két évvel ezelőtti budapesti jelenés után végleg elengedtem ezeket. Igen, direkt sikerre törnek, igen, van egy nagyon kiszámítottan kommersz oldaluk, összességében mégis szívesen hallgatom őket, és élőben is nagyot mentek. Aztán persze szar került a palacsintába a lehető legrosszabb időpontban, amikor Tommy Vext meglehetősen kellemetlen üzengetősdivel körítve távozott a fedélzetről, de a többiek gyorsan összekapták magukat, és máris itt a harmadik lemez, immáron az új frontemberrel, Daniel „DL" Laskiewiczcel a mikrofonnál.

Különösebben nem lepett meg, hogy a pillanatnyi megdöccenés ellenére is simán továbbmentek, hiszen hiába volt Tommy karakteres fazon és jó frontember, az elejétől tudható: zeneileg a csapat motorját John Boecklin überdobos (korábban Devildriver) és Doc Coyle riffmester (korábban God Forbid) üzemelteti. Ennek megfelelően a Dear Monsters sem hoz lényegi változásokat, ám mostanra tisztult le teljesen egységesre a stílusuk, kiegyensúlyozottan megállapodott a mérleg nyelve a csapat arcélét leginkább meghatározó két irányvonal, a zúzós, groove-os modern metál és a slágeres, megadallamos rádiórock között. Míg az első album idején néha kicsit olyan volt Bad Wolvest hallgatni, mintha a melodikus-nickelbackes nótáikat meg a szaggatós, vérengzős dalaikat nem is feltétlenül ugyanaz a banda írta volna, mostanra eltűnt ez a határvonal, és végig jól felismerhető elegyet alkotnak az elejétől meglévő elemek.

Maga Laskiewicz sem hozott különösebben jelentős változást a fenti egyenletbe. Ez egyébként John és Doc azon nyilatkozatait támasztja alá, amelyek szerint Vext jóval kisebb szerepet játszott a számok végső formába öntésében, mint állította magáról. DL esetében is hajlékony, kellően erőteljes és magabiztos torokról beszélünk, amelyből egyformán természetesen szakadnak ki a nagyívű, szívszaggató dallamok meg a gyilkos, karcos üvöltések. A magam részéről nem bánom különösebben, hogy Tommyhoz hasonlóan Daniel is kimondottan sokat énekel a lemezen, főleg, mivel nagyon jól csinálja, és hallhatóan most is sokat dolgoztak a dallamokon. A hang nyilván eltér az elődtől, de a megközelítés egészen hasonló a N.A.T.I.O.N.-ön hallhatóhoz.

Innentől kezdve nálam nincsenek nagy kérdések, és mivel Doc Coyle riffelését, gitársoundját, jellegzetes megoldásait már a God Forbidban is imádtam, alapból sem nehéz rákattannom a Bad Wolves hullámhosszára. A legfülbemászóbb slágertéma egyértelműen a Lifeline lett, de ha egy dallal kellene érzékeltetnem, miről is szól ez az egész banda, csakis az If Tomorrow Never Comest említeném, ahol tökéletes szintézisben hoznak minden összetevőt. Szimpla, de jól eltalált precíziós riff, okosan kimunkált dobalapok Boecklintől, az éneklés pedig tényleg éneklés: már a verze is fülbemászó, de a refrén tényleg kifektet. Egy fokkal morózusabb kiadásban, ám közel ilyen gyilkos darab a House Of Cards vagy a Classical is, ezekben Boecklin is elég rendesen elszabadul. Mást kíván meg ez a zene, mint annak idején a Devildriver, de nem kérdés, hogy a csávó ma is lehengerlően játszik. És igen, sok a direkt módon amerikai rockrádiókba szánt pillanat is, de zeneileg összességében még a legmucingazdagabb Springfield Summer is ott van a szeren, és pont akkor visznek bele egy fasza csavart, amikor már nem számítanál rá. Ráadásul összességében kellően változatos is a lemez: ha már épp sok lenne egy újabb ingmegszaggatóan kórusgazdag, groove metalba oltott Nickelback-opusz, hát hoznak helyette valami mást.

Tudom, hogy sokan epét hánynak majd ettől a lemeztől, de én mostanra ki merem mondani: bírom ezt a zenekart. Jó lenne őket megnézni élőben is megint, egy kisebb, emberközelibb helyen, mert klubban bizonyára még hatalmasabbat gyalulnak, mint egy arénában.