Nagy volt a riadalom, amikor kiderült, hogy Lars Eikind basszenimöl és a Before The Dawn útjai különválnak. Némi tanácstalanság és fejvakarás kezdődött, hogy mit is akar Tuomas Saukkonen csinálni, lesz-e dallamos pacsirta a zenekarban, vagy zingerünk egyedül marad röfögő hörgéseivel a gótikus-melodikus deathnóólban? Utóbbi következett be, s rögtön az elején leszögezhetjük: a döntés telitalálatnak bizonyult.
Kezdett unalmassá válni a két énekhangra íródott klisétenger. A Soundscape Of Silence vagy a 2011-es Deathstar Rising legütősebb pillanatai is azok, amikor a vezírfinn egyedül tolja az agressziót, hangja mögé simítva a lecsupaszított, nyers féldallamosságot. Abban a pillanatban, hogy rájött a refrének szirupba forgatott cukorruhája, a nóták szépen beugrottak a „tudunk olyan zenét írni, hogy az már tizenkettő egy tucat, csuhajja" kondérba, s vígan összevegyültek hasonszőrű zenekarok hasonszőrű dalainak levével. Eikind távozásával ez az érzés megszűnt. Nincs dallamos ének, helyette viszont olyan ötletparádét kapunk, hogy a szemünk is keresztbe áll a meghatottságtól, már ami a melankoholic érzést illeti pár hallgatás és pohár vodka után.
Nem vagyok híve a főnixes párhuzamoknak és a rebirth hangoztatásának, de tény: itt valóban újjászületett valami. Az a fajta nyers energia ötvöződik a zseniális (megszokottan jó) dallamokkal, amely az évek múlásával mintha kikopni látszott volna a zenekarból, vagyis az azt jelentő egyszemélyes hangseregből. A BTD zenéje azáltal, hogy visszanyesték a tiszta vokál kiszámíthatóságát, százszor izgalmasabb és energikusabb lett. Semmi hiányérzet nincs, sőt: a dallamos ének izommá alakult (szag nélkül), s végre nem kell sóhajtoznunk, hogy „de jó kis nóta lenne ez egyébként...".
A Pitch-Black Universe (a lebegős bevezető után) mindjárt el is oszlatja a homályt. Kellemes agydöngölde, mellé a fülbemászó (fejest ugró) gitárdallammal. (Kauppinen dobaprítására egy rossz szavunk sem lehet: éppen annyit üt, amennyit kell, de azt mesterien, s tartja ezt a jó szokását az egész albumon. ) A Phoenix Rising riffjei pedig már a szemtelenség határát súrolják. A tipikus helyzet: hallgatja az ember, és azon tűnődik, hogyan lehetséges, hogy ennyire könnyednek, egyszerűnek hangzik az egész, miközben ha két évig pötchölne, ő akkor sem tudna ilyet kitalálni? Saukkonennek a konyhai vodkalepárló mellett állhat egy riffröffentő masinája is a sarokban. Reggelente bekapcsolja, estére lerotyog egy-egy új téma. Vegytisztán, ütősen, melléktermék nélkül.
A Cross To Bear már nyomokban sem tartalmaz utalást az előző albumokra – leszámítva a dallamos (g)riffeket. Időnként vad, odaverős thrash-szag terjeng alatta, de nem az odakozmálás párája ez, hanem a tökéletes alapanyagokból épp megfelelő fűszerezéssel elkészített műalkotásé, amely zabáltatja magát. Nem préseli magát korlátok közé a Throne Of Ice sem. A 6 és fél perces, akusztikus pengetéssel induló nóta laza vadulásba csap át, hogy onnan betonkeménnyé vastagítsa magát a vonyító gitár mellett. Az előzetes beharangozók közhelyeitől általában a víz kiver, de amikor idáig jutottam az album hallgatásában, kénytelen voltam elismerni, hogy a „stronger than ever" esetünkben nem az előmarketing siralmas kifejezése volt. A Perfect Storm csak ráerősít az érzésre – zeneileg talán nem a legötletesebb, de nyers állatisága lenyűgöző és ellentmondást nem tűrően meggyőző. Érezni azt a felszabadultságot, amit Saukkonen érezhetett, amikor úgy döntött, laza fákoffot mutat az elvárásokra, és visszatér valahová, ahol jól elficánkolhat a saját közegében. A Fallen World egyenes folytatása a dalnak, ha lehet, még több vastag, thrashre mutató árnyalattal, de megtartva azt a halálos bájt, amitől döglenek a legyek. A legnagyobb koncertnóta lehet az albumról, simán tarolja a nézősereg fejét, ha istenesen megdörren. Szívem szerint lemezzárónak képzelném el, mert az utána következő Eclipse már minden töménysége ellenére sem tudja a feeling színvonalát tartani, pedig van benne minden, mint a részeges pacalban. A végső tételként jegyzett (a bónuszos cuccot most nem vesézném) Closure visszacsusszan a lírába, lágyan ringat a kezdés, amely aztán átcaplat egy vadabb tartományba, de éppen csak annyira, hogy azért engedjen fellélegezni, és átgondolni mindazt, amit hallottunk.
Nem a világ legbonyolultabb albumát hozta össze a Before The Dawn, de hogy Tuomas Saukkonen lapot húzott a tizenkilencre, s még be is jött neki, az mindenképpen főhajtásra készteti az embert. Nem ment bele a biztonsági játékba, nem keresgélt maga mellé dalos pacsirtát, hanem tudatosan átvitte zenéje vonalát egy sötétebb régióba, kevesebb dallammal, mégis ugyanannyi ötlettel, mint egykoron, bizonyítva ezzel a címválasztás létjogosultságát. Jó ilyet hallani, visszaadja az ember hitét és étvágyát.
Egy héjában sült főnix rendel.
Hozzászólások