Shock!

Régi adósságot törlesztünk, hiszen a kortárs metal-színtér megkerülhetetlen zenekarai között valószínűleg kevés akad, amely ilyen nyilvánvalóan és ennyire bántó módon hiányzott eddig a Shock! archívumából, mint az észak-karolinai Between The Buried And Me. Márpedig magam is igencsak meglepődve tapasztaltam, hogy a még mindig csak a harmincas éveik elején járó ötösfogat egyik korábbi mesterművéről sem sikerült a maga idejében méltó módon megemlékeznünk, sőt, még a 2012-es budapesti látogatásuk során sem futottunk össze velük.

Eddig – de csak eddig! – nem voltam elvakult rajongója a zenekarnak, bár az Alaska utáni életművük darabjai kisebb-nagyobb rendszerességgel előkerültek nálam. Zenéjük egyediségét, minőségét maximálisan elismertem, és nem esett nehezemre egyetérteni azokkal a véleményekkel sem, amelyek szerint a csapat az elmúlt évtized egyik legelőremutatóbb, úttörő formációja. Ennek ellenére most először érzem azt velük kapcsolatban, hogy annyira mély és rétegzett mesterművet sikerült lerakniuk az asztalra, hogy napok óta nincs kedvem semmi mást hallgatni, és egy ideig ez még valószínűleg így is marad, bármennyire is sok mostanában a minőségi album. Körülbelül azt a fajta felhőtlen rajongást érzem most, mint amikor bő másfél évtizeddel ezelőtt először (majd utána azonnal még vagy kétszázszor) meghallgattam a Dream Theater Scenes From A Memory albumát.

Kezdjük talán azzal, hogy bár már jó ideje nehéz volna kétségbe vonni Tommy Rogers, Paul Waggoner, Dustie Waring, Dan Briggs és Blake Richardson félelmetes zenészi kvalitásait, az a fajta hangszerelési elegancia és sokszínűség, amit itt hallhatunk, mégis némileg váratlanul ért. Mindez ugyanis nemcsak a korábbi lemezeikkel összevetve jelent szintlépést, hanem a mai teljes mezőnyben is párját ritkítja. Valóban ritkaságszámba megy manapság, ha valaki úgy tud önismétlést kerülve, a nyilvánvaló hatások tagadása nélkül, de mégis senki máshoz nem hasonlító remekművet alkotni, hogy közben mindez nem csap át öncélú művészkedésbe. Tommy Rogersék már a The Great Misdirect / Parallax II kettősével meglehetősen közel kerültek ehhez, ám a Coma Ecliptic még ezekhez képest is letisztultabb, egységesebb és erősebb alkotásnak tűnik.

Mindehhez egy újrakalibrált, de igen tetszetős új hangzásvilág társul. Egyértelműen háttérbe szorultak, még ha nem is tűntek el a súlyos death/metalcore-riffek, és átadják helyüket a korábbiaknál is hangsúlyosabb progos, pszichedelikus, fúziós megközelítésnek, amit a magam részéről egyáltalán nem bánok, bár nyilván lesznek olyanok, talán nem is kevesen, akiknek ez már túl sok a jóból. Soha nem lehet egyszerre mindenkinek a kedvére tenni, de végre egyszer tényleg értelmet nyernek az olyan, amúgy az esetek 99,99 százalékában idegesítően közhelyes és értelmetlen kijelentések, miszerint „ez az album egy új élet kezdetét jelent a zenekar számára", vagy hogy „új identitást kapott a hangzásunk". Kivételesen mindezt így, szó szerint hidd el nekik, ahogy azt is, hogy keményebben és céltudatosabban dolgoztak a Coma Eclipticen, mint bármelyik elődjén. A végeredmény minősége minden kétséget kizáróan visszaigazolja ezt.

Megközelítésében talán a kettővel ezelőtti The Great Misdirecthez, az eddigi legprogresszívebb lemezükhöz – és személyes favoritomhoz – áll legközelebb az új lemez, de azon is jóval túlmutat. A hangzás jóval szellősebb és karakteresebb, mint eddig bármikor. Bár eddig is bőven lehetett ilyesmikkel találkozni náluk, ezúttal minden korábbinál dominánsabbak a King Crimson-, Yes-, Transatlantic-, Ayreon- és igen, Dream Theater-hatások, de olyan módon, hogy a nyúlás, vagy akár a szimpla utánérzés gyanúja egyszerűen fel sem merül, hiszen mindezeket szervesen beépítik saját eklektikus zenei világukba. A címadó tételt vagy a Memory Palace-t például konkrétan olyan témákkal pakolták tele, hogy ha Petrucciék csak nyomokban ilyeneket írtak volna az utóbbi négy-öt lemezükre, akkor ma senkinek nem jutna eszébe kiégésről beszélni velük kapcsolatban. (Mondom mindezt annak ellenére, hogy messze a legtoleránsabb shockoló vagyok a Dream Theater újkori munkásságát illetően, de ez persze más lapra tartozik.) Annyira tökéletesre csiszolták az egész koncepciót, hogy szinte észrevétlenül szövődnek egymásba a domináns dreames/progos témák a korábbi lemezeket jellemző brutális ős-death őrlésekkel, olykor a legmeglepőbb helyeken beépítve egy Brian May-ihlette harmóniát, máshol egy nyakatekert, modern fúziósjazz-futamot, egy Guthrie Govant vagy épp Steve Vait idéző gitárszólót. De mondom, ezek a legkevésbé sem tűnnek véletlenszerűen vagy akár erőltetetten egymásra dobált parasztvakításnak, éppen ellenkezőleg, minden hangnak küldetése van. Az ezer forrásból építkező témák ugyanolyan természetességgel épülnek egymásra, mint mondjuk a Protest The Hero lemezein.

A progosabb/pszichedelikusabb és talán emészthetőbb, dalközpontúbb megközelítéshez illően sokkal több billentyű, sokkal több kidolgozott énektéma, kórus és már-már hagyományos értelemben vett refrén jellemzi a Coma Eclipticet, mint elődeit, de azért persze senki ne gondoljon háromperces verze-bridge-refrén szerkezetű rádiós slágerekre, hiszen ilyesmikről hála istennek szó sincs. Mégis egyértelműen könnyebben befogadható és fogósabb dalokat sikerült ezúttal írniuk, mint bármikor korábban, és ezért a zene hihetetlen töménysége és intenzitása ellenére sem tűnik fel, hogy a többségében 7-10 perces opuszokból egy masszív, 70 perces progresszív szimfónia áll össze anélkül, hogy a hallgató érdeklődése közben akár egy másodpercig is lankadna. Természetesen ehhez arra van szükség, hogy az ember valóban teljesen át- és megadja magát a zenének, hiszen abból a szempontból mindenképpen tipikus Buried-szerzeményekről van szó, hogy háttérzeneként egyszerűen semmi értelme elindítani őket.

A végletekig kidolgozott, csúcskategóriás instrumentális megoldások mellett Rogers is egyértelműen bátrabban használja a hangját, az eddigiekhez képest kreatívabban, változatosabban énekel. Oké, nyilván nem lett belőle Russell Allen, de még Rody Walker sem, de ezzel együtt is sikerült még markánsabb, sokszínűbb énektémákat alkotni. Meg sem kísérlem, hogy a szövegeket mélyelemzésnek vessem alá, de egyértelműen látszik, hogy ezekbe is legalább annyi energiát feccöltek, mint a nem kevésbé bonyolult zene megkomponálásába. A korábbi lemezek világától elkanyarodva ezúttal egy kómában lévő, korábbi életeit álmában újra átélő ember ijesztő/elgondolkodtató történetét tárják elénk. Azt gondolom, a sztori és a szövegek rétegzettsége kiválóan passzol hangszeres megoldások és az egyedi hangzás által teremtett atmoszférához, azzal szerves egységet alkot. Ennek is köszönhető, hogy a lemezt csak és kizárólag egyvégtében érdemes hallgatni.

Ugyan még csak az év felénél járunk, és még az sem kizárt, hogy elhamarkodott dolog ilyesmit kijelenteni, de őszintén nagyon csodálkoznék, ha ezt a produkciót idén bárki überelni tudná – és ez különösen annak fényében nagy szó, hogy már csak párat kell aludni az új Symphony X megjelenéséig. A pontszám annak ellenére sem lehet kérdéses, hogy még csak viszonylag rövid ideje ismerkedem az anyaggal. Mérget vennék rá, hogy hónapok és évek múlva sem fogom megbánni.