Shock!

A lengyel Black River promóciós szövegét gyerekjáték lehetett megírni, hisz a tény, hogy a csapat a Dimmu Borgirt és a Behemothot is megjárt tagokkal büszkélkedik, minden további marketinges locsogást feleslegessé tesz. Az irány tehát elvileg belőve, mi is lehetne más a Black River zenéje, mint mondjuk teátrális black/death metal? Nos, ezzel a feltételezéssel távolabb sem állhatnánk a valóságtól, a Fekete Folyó vizét ugyanis leginkább a vegytiszta stoner muzsikákért rajongók fogják nagyot nyelve kortyolni.

A 2008-ban alakult csapatnak ez már a második lemeze, és az otthonukban eddig elért sikereikre építve igyekeznek meghódítani a világ többi részét is. Velünk viszont nem lesz könnyű dolguk, hiszen hazánkban a példátlanul erős stoner színtérnek köszönhetően az a bizonyos léc igen magasra került. Ám minden hiába, ezek a lengyelek bizony tudják, hogyan növesszenek szőrt bárki arcára. A nyitás például telitalálat, a kellemes című Barf Bag remekül adja meg az alaphangulatot egy laza délutáni autózáshoz vagy épp sörözéshez. Ezzel a lendülettel lépünk át a bulizós, picit monster magnetes Isabelre, ami még egy stoner bulin is nagy hangulatot csiholhatna. Kicsit nyugodtabb a Lucky In Hell, ez az a dal, ahol sörrel a kézben, kimérten bólogatva lehet könnyed beszélgetésbe elegyedni a haverokkal. A címadó nóta számomra viszont túl idétlen, kissé rockabillys, amit annyira nem kedvelek. Itt egyébként még kicsit az énekes, Taff orgánuma is zavar, pedig a fazonnak tipikus, öblös torokhangja van, aminél tökéletesebbet stoner bandába elképzelni se lehet.

A kis őrület után jólesően lazít el a Breaking The Wall, ráérős középtempója és a '70-es évek rockját idéző, lélekkel teli gitártémái után mosolyt csal az ember arcára a Sex Pistols God Save The Queen és a The Rolling Stones Jumpin' Jack Flash klasszikusaiból összegyúrt Jumping Quenny Flash. Ez kell az igazi bulikba, nem Lady Gaga! Itt aztán egy kicsit megtörik a lelkesedés, mert mind a Too Far Away, mind pedig a Loaded Weapon túl egysíkúnak és unalmasnak tetszik, főleg az előzőek fényében. De sebaj, mert érkezik a lemez kvázi lírája, a Morphine, ami keserédes, de megvan benne az a dög, amitől nem válik álbölcselkedő nyavalygássá. Az album végére jutott még egy danziges riffel felvértezett dal, ez a Like A Bitch, ami ettől eltekintve már semmi újat nem mutat, a záró Young'N'Drunk viszont ízléses levezetés, amolyan „bele a naplementébe".

Nem maradt más hátra, mint a hangzás, amire egy rossz megjegyzést nem lehet tenni, élő, dohos, ahogy annak lennie kell, ám a borító, azon kívül, hogy szemérmetlen Danzig nyúlás, elképesztően rossz is. Ez persze elhanyagolható szempont, a lényeg a korongon feszülő tizenegy dal, amiből kilenc nagyon el lett találva, a másik kettőt meg legfeljebb majd átléptetem.