Shock!

Ha őszintén belegondol, mai fejjel már alighanem maga Blaze Bayley is furcsállja egy kicsit, hogy annak idején pont ő váltotta az Iron Maidenben Bruce Dickinsont, de bizonyára nem átkozza magát, amiért elvállalta a dolgot. Végülis a dögunalmas középszert megtestesítő Wolfsbane-nel aligha lenne még most is a színtéren e kis kitérő nélkül...

Blaze barátunk persze szólóban is elég nehéz helyzetben van, hiszen a köztudat egy rossz döntést és két csalódást okozó lemezt kapcsol vele össze, no meg azt, hogy élőben egyszerűen képtelen volt megfelelni annak a feladatnak, ami elé Dickinson énektémái állították. Ezért azonban szerintem Steve Harris is legalább annyira felelős, mint ő, hiszen Bayley adottságai erősen korlátozottak, és ezt abszolút nem vették figyelembe, amikor a Maiden élére állították. Holott azt azért nem olyan nehéz megállapítani, el tudja-e valaki énekelni az Aces High-t vagy a The Evil That Men Do-t, vagy egyszerűen nincs hozzá elég hangja...

Ha egyáltalán lehetséges eltekinteni hangjának hiányosságaitól, Blaze frontemberként kimondottan jó benyomást tett rám azzal az egyetlen alkalommal, amikor koncerten láttam őt (a Maiden emlékezetes '98-as E-Klubos jelenésekor...), így nem tartozom az ellendrukkerei közé. Az is rokonszenves volt, hogy szólóban szigorúbbra, súlyosabbra vette a fazont, korántsem próbált meg a harrisi örökség tetején púposkodni. Múltjára tekintettel persze még így is elég könnyű lenne nagyokat rúgni az énekesbe és a Promise And Terrorba, de nem érzem szükségét a dolognak, a lemez ugyanis egyáltalán nem rossz. Igaz, nem is kiugróan jó. Leginkább hallgathatónak nevezném.

Bayleyt két évvel ezelőtt, kicsivel a legutóbbi The Man Who Would Not Die lemez kiadása után hatalmas tragédia érte, amikor szeretett felesége és menedzsere elhunyt, de ez az ötödik szólóalbum – a második, mely nem Blaze-ként, hanem a teljes neve alatt jön ki – ennek ellenére sem lett gyászlemez, kimondottan lendületes, energikus az összkép. Valahol ironikus, hogy emellett korszerűbben, modernebben is dörren meg, mint a meglehetősen kockázatmentes utolsó három Maiden album, bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy dalok tekintetében is egy ligában focizik azokkal. Az összkép amúgy sem kifejezetten maidenes, csupán annyira jön elő Harrisék hatása, mint minden hasonszőrű tradicionális heavy metal albumon. Blaze alighanem tudatosan igyekszik kerülni a túl direkt áthallásokat... A nóták szikárak és harapósak, gyorsabb, lassabb és középtempós egyaránt akad köztük, de kiemelni nem nagyon tudok egyet sem: mind megbízható színvonalat hoz, noha egyiknél sem érzi úgy az ember, hogy valami egetrengetővel hozta össze a sors. Legkönnyebben talán a nyitó Watching The Night Sky, a Faceless és az elhunyt feleségnek emléket állító Surrounded By Sadness adják meg magukat, ezek aránylag gyorsan beülnek a fülbe.

Ami Blaze hangját és énekstílusát illeti, az olyan, mint eddig. Egy aránylag szűk tartományon belül mozgó, ám azonnal felismerhető mély orgánum hozza a meglehetősen minimál, de azért életképes dallamokat. Olyan varázserővel persze most sem rendelkezik, mint Dickinson, de itt végre senki nem is fogja Bruce-hoz hasonlítgatni. A dalszerzésnél szerencsére végig tekintettel voltak arra, mit képes elénekelni Bayley és mit nem, kínos érzése sehol sem támad a hallgatónak, bár majdnem egy órán keresztül sajnos így is elég lapos ez a sötét tónusú hang. Pusztán technikai értelemben véve Ozzy Osbourne, Joe Elliott vagy Vince Neil sem sokkal jobb énekesek, mint Blaze, mégis van a torkukban valami olyan mágia, ami hosszú órákon át is képes magával ragadni. Bayleyben soha nem volt meg ez a bizonyos X-faktor, az ember feje a végén már szinte zsong a sok tökegyformán elkántált sortól, szimpla refréntől. Hiába, akadnak dolgok, amiket nem lehet tanulni, és még a sokéves rutin sem hozza meg őket. Vagy alapból ott rejlenek valakiben, vagy nem...

Manapság nem valami izgalmas a felhozatal ezen a vonalon, szóval ha éppen egy súlyos, de azért kellően dallamos heavy metal albumra vágysz, nyugodtan választhatod akár a Promise And Terrort is. Csodákra ne számíts, de Blaze nem végzett rossz munkát. Csak azért vontam le tőle egy pontot, mert túl hosszú a lemez, pár dallal simán lehetne rövidebb.