Shock!

Borzasztó egy zenekarnév, nem? Legalábbis a mi magyar füleinknek rém idétlenül hangzik. Sosem találnátok ki, hogy ki istápolja a zenekart, a producer maga Joey DeMaio, a legmetalosabb metaltestvér, és a saját kiadója első bandája a Bludgeon.

Na most Joey vagy tök süket és találomra bökött rá az első promócsomagra amit meglátott az asztalán vagy titokban ő is könnyesre röhögi magát már a saját "a Manowar, a legfémesebb és leghangosabb és legdagadóbb izmú" - nem folytatom - imidzsükön és otthon kizárólag thrashre gyúr. Mivel a Bludgeon színtiszta nyolcvanas évek végi-kilencvenes évek eleji thrasht játszik - bár az infólap szerint van benne black meg death meg speed -, ennek ellenére én a régi - még fénykorát élő - Sepulturát hallom ki minden porcikájukból.

Persze minden zenész egy csoda a hangszerén - mármint szintén az infólap szerint -, a dobos a dobosok dobosa - egyébként tényleg jó, ízes meg minden ilyes, csak Igor Cavalera témáitól nem tud elszakadni, így sajnos sosem fogjuk megtudni, zenészi kvalitásai vajon milyen messzire terjednek. Azt viszont megtudtuk, hogy profi deszkás pályafutását törte derékba a zenekar miatt. Az énekes hörög akár Max, a gitáros is a Sepu-témákat recirkulálja, a basszusgitáros az egyetlen, aki néha megvillant valamit - mondjuk ezt jól ki is emelték, és szerényen csak "E" névvel illették. Tehát mint zenészek nem vallottak szégyent. Kvázi. A gitárszólók néha a nagy Slayer testvért is megidézik, csak a teljesség kedvéért említem. Az érem másik fele, hogy bazi bikán szól az anyag, minden a helyén van, kellően dinamikus, és megdörren szépen, és hiába csűröm-csavarom fogósak azok a dalok, és a komplexitástól sem állnak messze. Ha a Sepultura nem lett volna az, ami, akkor most térden csúsznék a zenekar előtt, olyan thrash-orgiát ültettek fél pillanat alatt a füleimbe.

Ha nem vesszük az egyéniség hiányát, akkor a Bludgeon fél perc alatt legyalulja az agyat, és az igazat megvallva nekem nagyon jólesett ez a tömény riffzuhatag, igen, még akkor is, ha nem íródik fel arany betűkkel a nevük az istenek közé. Mi legyen, mi legyen, lassan úrrá lesz rajtam a tanácstalanság, megnézem közben a fotót a zenekarról és szimpatikus a brigád, semmi hülye imidzs, hétköznapi arcok, hétköznapi ruhákban. Na jó, jöjjön a konklúzió: thrashre éhes fülek hallgassanak bele, akár még szórakoztató is lehet, részemről egy nagyon-nagyon - sőt, rendkívül - objektív pontozással adok egy hét és felet, amit talán meg fogok bánni, de most ne figyeljetek rám, előbújt belőlem a thrasher kisördög, habár még nekem is túl tömény ez a negyven perc egyhuzamban.

(Szubjektíven meg a Bludgeon nem más, mint egy Sepu-copy csapat, és ha a hihetetlenül mély szakadékot el szeretnék kerülni nem ártana saját ötleteket hozni a következő lemezre.)