Shock!

Megérkezett Alexi Laiho utolsó friss dalainak gyűjteménye, és ennél szomorúbb kiadvány már aligha jelenik meg idén. A Bodom After Midnight eredetileg új kezdetnek indult, majd keserű és kurta-furcsa záróakkord lett egy fényes, ám a kelleténél sokkal gyorsabban befejeződött pályafutás végén. Így mindössze három koncert, illetve két saját dal és egy feldolgozás fémjelzi a finn gitárhős utolsó karrierkorszakát, hiszen a másodgitáros Daniel Freyberg nyilatkozata szerint a zenekar nem írt és nem is rögzített egyéb anyagokat ezen az EP-n kívül.

Sosem tudjuk már meg, mire futhatott vagy nem futhatott volna ki ez a történet, leginkább e minialbumot is csak amolyan ízelítőnek lehet betudni, hiszen két saját szerzeményből sok minden kiderül, de azért korántsem látszik a teljes összkép. A lényeg persze így is egyértelmű: Alexi nyílegyenesen vitte tovább a Children Of Bodom stílusát, de olyan nagyon azért aligha lepődik meg ezen bárki is, hiszen a Children Of Bodom stílusa alapvetően Alexi Laiho stílusát jelentette. A két új dal ennek megfelelően összekeverhetetlen. Alexi és Freyberg előzetesen a korai Bodom-cuccok hangulatát emlegette az új banda kapcsán – ez hangulatilag mindenképpen megáll, úgy a tipikus, jegesen zúzós, tempós Paint The Sky With Blood, mint az Alexire szintén jellemző thrash/groove-elemeket is felvillantó Payback's A Bitch esetében. A Dissection örökbecsű Where Dead Angels Lie klasszikusának eredetihez hű, méltó feldolgozása meg szervesen passzol ezekhez, hiszen Jon Nödtveidt bandája alapvető hatást tett a korai Bodomra a Storm Of The Light's Bane alapművel.

Persze azért nem mondanám, hogy olyanok a saját számok, mintha a Something Wildról emelték volna át őket, nekem az utolsó Bodom-album, a mellesleg kiválóan sikerült Hexed folytatásának is tök jól beillenek. De hát ebben sincs semmi mellbevágó, hiszen Alexi koherens életművet hagyott hátra maga után, és mindig bodomos – azaz alexilaihós – muzsikát nyomott. Akadtak eltérések az egyes korszakok között, de a dolog veleje mindig ugyanaz maradt. A pengén megdörrenő EP tehát mindent hoz, amit a rajongók vártak és elvártak tőle. Mondanom sem kell, a gitármunka óriási, és a Paradise Lostból ismert Waltteri Väyrynen is nagyon szép, finom dolgokat üt a lehengerlő intenzitás mellett. A borongós britekhez szerintem nem annyira passzol sűrű, technikás, villantós játékstílusa, ide viszont tökéletes.

Nem hagyom, hogy kegyeleti okokból elhomályosuljon a tekintetem, csodaszámba azért nem mennek ezek a dalok, de mindkettő jól sikerült, ezek alapján szerintem simán vihette volna tovább a Children Of Bodom örökségét ez a banda, amennyiben képesek tartani ezt a szintet. A sors sajnos másképp akarta. A számszerű értékelést ezúttal megspórolom – ha szeretted Alexit, úgyis meghallgatod, és tetszeni is fog. Ez a legfontosabb.