Shock!

A Dissection karriersztorija sokkal inkább az ostoba, zavaros, gyűlöletteli ideológia oltárán feláldozott kivételes tehetség története, mintsem valamiféle dicsőséges út krónikája. Ahelyett, hogy kizárólag egy korát megelőző mesterműről beszélnénk megjelenésének negyedszázados évfordulóján, a szóban forgó album utóéletét beárnyékolja mindaz, ami később következett. Jon Nödtveidt gyilkossági ügye miatt végül az sem derülhetett ki, organikus módon mivé fejlődhetett volna a '90-es évek derekának pusztán zenei értelemben véve egyik legizgalmasabb black/death/heavy metal alakulata. Pedig a huszonöt éve, 1995. november 17-én megjelent Storm Of The Light's Bane bizony mai fejjel is a korszak egyik underground csúcsalkotása.

A Dissection egy svédországi kisvárosban, Strömstadban alakult a '80-as évek legvégén, több elődzenekar romjain. Alapítója az 1975-ös születésű Jon Nödtveidt énekes/gitáros volt, aki mellett az első igazi felállás tagságát John Zwestloot gitáros, Peter Palmdahl basszer és Ole Öhman dobos alkotta. A svéd underground ebben az időszakban elsősorban a death metalról volt híres, és a Dissection is ehhez a vonalhoz sorolta magát, zenéjük azonban nagyban eltért az Entombed vagy a Dismember által képviselt súlyos, láncfűrész-gitárhangzással operáló iránytól. Nem véletlen, hogy miután 1993 decemberében megjelent első teljes nagylemezük, a pár hónappal korábban meggyilkolt Euronymous emlékének ajánlott The Somberlain, a csapatot legtöbben inkább a black metal irányzathoz sorolták. Mindehhez persze a sátánista ideológia és Kristian „Necrolord" Wåhlin borítója is nagyban hozzájárult. „Death metalt játszunk", szögezte le ennek ellenére Nödtveidt egy korabeli interjúban. „Jelenleg kizárólag azért emleget bennünket mindenki black metalként, mert nem úgy szólunk, mint az Entombed, sötét, sátánista szövegeink vannak, és a black metal éppen divatosabb. De valójában nem számít, milyen skatulyába sorolnak."

A The Somberlain saját jogán is beférne ebbe a rovatba, így maradjunk annyiban: az ekkortájt már a korabeli svéd színtér legizgalmasabb új csapatainak otthont adó Göteborgban alkotó Dissection úgy lógott ki a helyi zenekarok közül, hogy megközelítésükben ennek ellenére is akadtak velük közös pontok. Persze nézőpont kérdése, hogyan lehet vagy érdemes szétszálazni a különböző stílusirányzatokat: én azt mondanám, a korabeli göteborgi bandákkal összehasonlítva a Dissection sokkal inkább black metal volt, mint death metal, de nem vegytisztán, hanem valóban egyéni módon elegyedtek náluk a két irányzat elemei. Az viszont mindenképpen a helyi színtérhez húzást erősítette, hogy az extrémebb irányzatok mellett a Dissection zenéjében is nyíltan érezhető volt a tradicionális heavy metal hatása. Manapság ez talán már nem tűnik túlságosan földrengetőnek, ám akkoriban nagyon is az volt: a '90-es évek első felében a hagyományos fémzene szinte tiltólistára került, és gyakorlatilag eltűnt szem elől. A korabeli svéd színtér bandáinak jelentősége épp abban állt, hogy sokkal extrémebb környezetbe ágyazva adtak új jelentést a '80-as évek elején szabadalmaztatott zenei elemeknek, ezáltal pedig a teljes műfajt megújították. E téren a Dissection is kivette részét a folyamatokból. Nödtveidt: „Sosem állítunk korlátokat magunk elé, még akkor sem, ha alapvetően úgy érezzük, hogy sötét death metalt játszunk. Nem azért zenélünk, hogy egy bizonyos mintához igazodjunk. Ugyanakkor semmiféle drasztikus zenei vagy szövegi változás nem várható tőlünk. Ameddig úgy érezzük, hogy tudunk fejlődni, tesszük a dolgunkat."

A zenekar az egyre pezsgőbb helyi klubszíntér egyik ígéreteként fordult rá a második nagylemezre, és minden adott volt hozzá, hogy bevihessék a nagy találatot. Új gitárosukkal, a Zwestloot helyére érkezett Johan Normannal soraikban átszerződtek az első lemezt gondozó No Fashion kiadótól a dinamikusan fejlődő Nuclear Blasthez – amely ekkoriban még kizárólag death/black-cégként élt a köztudatban –, és minden kreativitásukat beleadták a második műbe. Noha az alapvető zenei irányvonal adott volt, Nödtveidt ezen belül semmiféle zenei korlátot nem szabott a zenekarnak: „Death metalként gondolunk magunkra, de szeretnénk zeneileg mindenfelé terjeszkedni, hogy még egyénibb legyen a megszólalásunk. Az old school metál, így például az Iron Maiden, a Judas Priest vagy a Venom személyes szempontból is sokat jelentett nekünk, hiszen ezekhez a csapatokhoz nyúlnak vissza a zenei gyökereink, de természetesen több száz zenekart felsorolhatnék. Viszont senkit sem másolunk."

A Storm Of The Light's Bane című második Dissection-album végül 1995. november 17-én jelent meg ismét Necrolord borítójában. Az albumot alapból ismét a black metal vonulathoz sorolták a legtöbben, főleg, mivel ekkorra a stílus már jó úton haladt felé, hogy az underground vezető irányzata legyen, ám a heavy metal elemek alkalmazása terén a lemez határozott előrelépést jelentett a The Somberlainhez képest. Olyannyira nagyot, hogy arra gyakorlatilag a teljes szakma felkapta a fejét, és néhány helyen még azt is megjegyezték: Nödtveidt torokmetszett éneke nélkül, dallamosabb vokalizálással a Dissection sokszor már-már heavy metalnak is elmenne. Mindez persze szintén erős sarkítás, így aztán maradjunk annyiban: a lemez más irányból bontotta ugyanazt a falat, mint az év elején kiadott Amok vagy a mindössze pár nappal korábban megjelent Slaughter Of The Soul.

Sokan és sokféleképpen próbálták az évek során szavakba önteni, pontosan miben is utazott a Dissection, és ebből általában olyasféle derékba tört hasonlatok születtek, mint például „black metalba oltott Iron Maiden" és hasonlók. Nem mondom, hogy ismeretlenül közelítve tévútra vinnének az efféle megállapítások, de az is biztos, hogy maradéktalanul sosem világítják meg a lényeget. Egyvalami azonban teljesen világos: 1995-ben, a lemez megjelenése idején senki sem játszott így, az album azóta kifejtett hatása azonban önmagáért beszél, mert már a következő években is tisztán érezni lehetett a hatását a színtéren úgy az európai, mint a tengerentúli csapatoknál.

A lemez az At The Fathomless Depths vészjósló, gonosz intrójával indul, amely önmagában talán kissé hosszúra nyúlik, de tökéletes alapozás a tényleges nyitószám Night's Blood előtt. Utóbbi igazi eszenciális Dissection, és maradéktalanul megmutatja, mitől is ennyire kiemelkedő az album: a melodikus gitárdallamokat thrashes és blackes riffek hóförgetegébe oltó dal hallatán voltaképpen szinte hihetetlen, hogy Nödtveidt még épp csak alulról karcolta a húszat, amikor a dalok születtek. Ha létezik tökéletes egyensúly kíméletlen, jéghideg brutalitás és fenséges, ünnepélyes dallamosság között, hát itt szembesülhetünk vele, ráadásul a hat és fél perc fölé kúszó dal szerkezetét tekintve is perfekt módon letisztult. A még hosszabb, hét és fél perces Unhallowed talán a legtipikusabban, leghagyományosabban blackes darab az anyagon, ugyanakkor ebben is határozottan érdekes felépítésű riffeket kanyarítanak a szélvészgyors tempókra. Jeges, kaotikus darab, ahol azonban szintén ízig-vérig a '80-as évek heavy metalját idéző elemek törik meg a legkíméletlenebb, nordikus black/death aprítást. És ha nem mondtam volna, még minden brutalitása ellenére is dalformája van, ráadásul néhány hallgatás után szintén a fülbe ül...

Utóbbi téren azonban nem veheti fel a versenyt a lemez és a banda kvázi-slágerével, a Where Dead Angels Lie-jal, amelyet az egész '90-es évekbeli skandináv metálvonal egyik legperfektebb és legmeghatározóbb szerzeményének tartok. Hagyományos megközelítésről persze itt sincs szó: ez is hatperces, a maga nemében teljesen komplett zenemű, és nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire nem következik semmiből, hogy valaki 19-20 évesen képes legyen összerakni egy ennyire kiérlelt, letisztult tételt. A baljós akusztikus témázgatásból kibontakozó, szinte „ringató" tempókra épülő dal ízig-vérig svédes gitárdallamai egyből a fülbe ülnek, ahogy kimért építkezéssel haladunk előre: azért is érdekes a nóta, mert nem valamiféle tetőpont felé haladunk benne, hanem összességében ültet rá valami teljesen sajátos hullámzásra, amivel aztán szinte transzba ringatja a hallgatót. És ebből még az éteri, beteg suttogásokkal vérfagyasztóvá varázsolt, lidérces belassulás sem rángat ki. Nödtveidt: „Személy szerint kétségtelen, hogy a Where Dead Angels Lie-ra vagyok a legbüszkébb az összes dalunk közül. Ez a szám ténylegesen megidézi és becsatornázza a legsötétebb energiákat – messze túltett a legmerészebb elképzeléseimen is, amelyek felmerülhettek bennem, miközben írtam. Rengeteg olyan rejtett tartalmat közvetít, amely csak utóbb kezdett testet ölteni." Ideológiai vonalon nem akarom megfejteni, mi mindent jelent ez, de a dal hallatán az ember hajlamos elhinni, hogy tényleg létezik fekete mágia.

A gyilkos riffeléssel operáló Retribution – Storm Of The Light's Bane magasabb sebességfokozatba kapcsol: a gitártémákban a black, a thrash és a heavy metal tökéletes szintézise valósul meg, ráadásul megint úgy hozzák a leghorzsolóbb durvulatot, hogy a gitártémák közben szinte dúdolhatók is. Hiába Nödtveidt kíméletlen, károgó-rikácsoló bömbölése vagy a szüntelen pörgés, a zene a maga nemében még így is szinte valószínűtlen módon melodikus. A lemez leghosszabb dala, a Thorns Of Crimson Death pedig a Dissection kivételes dallamérzékének újabb ékes példája, mint ahogy atmoszférateremtésben is élen jár: a Where Dead Angels Lie mellett szerintem ez a kimért menetelésre alapított, de számos briliáns dinamikai váltást hozó, hatalmas riffeket hajigáló szörnyeteg a lemez csúcspontja, tényleg nehéz szavakkal érzékeltetni, micsoda utat járunk be benne nyolc percben. Nyomasztó monolitja után jól is esik a fülnek a Soulreaper blastbeates zúzdája, benne az album talán legtipikusabban blackes riffelésével, ám a banda tradicionális megközelítése, melodikussága még itt is visszaköszön. A végére pedig már csak egy bizonyos Alexandra Balogh zongorás outrója marad No Dreams Breed In Breathless Sleep címmel – nem hoz éppen megnyugvást, a maga nemében épp olyan sötét ez a szimpla kis darab, mint az előzmények. Ami a Dan Swanö által kikevert hangzást illeti, kellően nyers, de körvonalazott, közérthető, áttekinthető a sound, holott ekkoriban még vastagon a „minél csörömpölősebb, annál jobb" korszakot írtuk. Kiemelném, hogy még a basszus is jól hallatszik, és van is mire figyelni, mint ahogy Ole Öhman is rengeteg finomságot hoz a mániákus, kegyetlen kalapálás közepette a gyilkos pörgetésektől a finom cines megoldásokig. Bár a prímet persze Nödtveidt és Norman kimunkált riffelése, míves összmunkája viszi.

Mint említettem, a korabeli recenziók mindenképpen igyekeztek besorolni a bandát ide vagy oda, de Nödtveidt a maga részéről kimondottan nem szívlelte a skatulyákat, és nemcsak zeneileg, hanem a markáns ideológiai töltés tekintetében is elhatárolódott a korszak felkapott black-alakulataitól: „A zenénk sátánista. Ebből a szempontból a saját utunkat járjuk, és nincs rá szükségünk, hogy bármilyen zenei színtér vagy metálzsáner részese legyünk. Sőt, a leghatározottabban elhatároljuk magunkat minden ilyesmitől. Számunkra nem létezik színtér, amivel azonosulnánk. Mármint ott a death metal mint zenei irányzat, de legjobb tudomásom szerint ennek köze sincs a halál tiszteletéhez, mint ahogy egyesek szerint eredetileg lett volna, és az úgynevezett black metalt elindítók közül sem volt senki igazi sátánista. A mai zenekarok esetében is csak cirkuszról beszélhetünk, legyen szó akár a szövegekről, akár az imázsról. A Dissection tagjai azonban egyaránt tagjai a Sátán, Lucifer, illetve a Halál Ura nekrozofikus kultuszának. Emiatt nevezzük a zenénket is a halál antikozmikus metáljának: így tudjuk érzékeltetni a zenénk spirituális jellegét. Egyáltalán nem passzolunk a jelenlegi zenei színtérre."

A lemezről itt-ott olvasni olyasmiket, hogy konceptuális jellegű, de maga Nödtveidt sosem erősítette meg mindezt: „Minden, amit csinálunk, valamilyen módon kapcsolatban áll a halállal. A lemez dalait ugyanakkor nem köti össze egységes történet: minden dal másmilyen, de a halál témája összefűzi őket ilyen vagy olyan formában. A zenénk ugyanakkor különböző érzéseket hivatott közvetíteni: súlyosan, dühösen fogamazunk, de melankolikus elemek is hallhatók a dalokban." A háttér persze – már önmagához képest – ezzel együtt is rendszerben volt. Nödtveidt valamikor 1995 folyamán lett a Misanthropic Luciferian Order (MLO) nevű sátánista szerveződés tagja és alapembere, amely kör később Temple Of The Black Lightra változtatta a nevét. Az ideológiába nem szeretnék belemenni: a lényeg – mint minden hasonló szervezet esetében – a fennálló rend és értékvilág merev elutasítása és az „én" kultusza volt. Maga Jon nem beszélt túl gyakran az interjúkban minderről, de amikor igen, kívülről szemlélve nem fogalmazott meg gyökeresen más gondolatokat, mint az ilyen-olyan sátánista felekezetekhez vagy csoportokhoz tartozó zenészek többsége: „Tudatosan és teljes szívemmel küzdök a kozmikus zsarnokság és elnyomás ellen, amelyet az emberiség egésze szándékosan elfogadott. Nem leszek semmiféle átfogó rendszer szolgája, nem tekintek magamra más teremtményeként, a kozmikus sors passzív áldozataként, aki az élet körforgásához láncolva tölti a mindennapokat, elvakítja a látszat, és mindössze egyvalamit hazudik létezése értelmének: hogy beálljunk a sorba az elnyomók rendszerében. Az anti-kozmikus sátánizmus épp annak ellentétét testesíti meg, amit az elnyomó vár tőled, ennélfogva természetellenes és elitista. Az antikozmikus sátánizmus a határozott egyén sötét, erőt adó, veszélyes és forradalmi útja, amelyet az ember saját erős akaratából jár, miközben a felszabadításért, a felvilágosodásért küzd. Így aztán elutasítja az emberiség megörökölt rabigáját."

Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy számos, az évek során egyre inkább szélsőjobbos, nemzetiszocialista vonal felé tendáló pályatárssal szemben Nödtveidt és társai elvetették a faji ideológiát. Sőt, Jon globális értelemben véve is kimondottan rossz véleménnyel volt a norvég színtér egyes csapatairól, így például a Burzumot és Varg Vikernest többször is pózernek titulálta. „Közismert tény, hogy csaknem az összes úgynevezett sátánista zenekarnak a leghalványabb fogalma vagy tudása sincs a valódi sátánista filozófiáról", nyilatkozta ekkoriban. „Emiatt szánalmasnak, gyerekesnek és bosszantónak tartom ezeket a bandákat. A black metal színtér mindig is tele volt pózolókkal és mű-sátánistákkal. Ma pedig ezek a pózolók már nem is akarják eljátszani, hogy komolyan gondolják ezt az egészet. Elvált, hogy valójában kik a gyengék, felfedték magukat..."

A lemez a kimagasló kritikai fogadtatás után a közönség képzeletét is megfogta, és úgy tűnt: a jövő a Dissectioné. A csapatban nem sokkal a megjelenés előtt Tobias Kellgren váltotta Öhmant, és már vele indultak turnéra, majd önállóan éppúgy sikerrel koncerteztek, mint ahogy remekül fogadta őket a közönség az At The Gates brit turnéjának vendégeként, majd a Morbid Angel és az At The Gates közös észak-amerikai sorozatának nyitóbandájaként is. (A Where Dead Angels Lie eközben akkora underground sikerdal lett, hogy 1996-ban még egy önálló EP-t is szenteltek neki, rajta extraként többek között az előző évben már egy tribute-on kiadott, remekbe szabott Slayer-feldolgozással, a The Anti-Christtal, illetve a Tormentor Elisabeth Bathoryjával.) A zenekar ezt követően már headlinerként nyomult a Satyricon mellett Európában, a Gorgoroth nyitása mellett, ám státuszukról sokkal inkább az 1997-es The Rape And Ruin Of Europe turné összeállítása tanúskodik: itt a Cradle Of Filth társult főzenekaraként játszottak a kontinensen, nyitószámként két üstökösként felívelő reménységgel, az In Flamesszel és a Dimmu Borgirral. A Storm Of The Light's Bane eladásai ekkorra átlépték a százezres példányszámot, ami brutális sikert jelentett ezen a szinten. Még az sem tűnt problémának, hogy menet közben – zavaros és tisztázatlan okokból – Nödtveidt mellől Palmdahl, majd Norman is eltűnt: előbbi posztján a nyári fesztiválkoncerteken már a főszereplő testvére, Emil basszusgitározott a bandában. Nem sokkal később azonban mindennek vége szakadt.

Jon Nödtveidtet 1997 végén őrizetbe vette a rendőrség egy júliusban történt emberölés egyik gyanúsítottjaként. Mint a nyomozás fényt derített rá, a Dissection frontembere és társtettese, a Temple Of The Black Light kör másik főembere, egy bizonyos Vlad úgymond hirtelen ötlettől vezérelve, ám hidegvérrel kivégzett egy algériai származású homoszexuális férfit. A nyomozás számos beteges és nyugtalanító körülményre derített fényt, ám ezen a ponton nem szeretnék belemenni a részletekbe: akit érdekel, minimális utánajárással is talál kellő mennyiségű információt a történtekről. A lényeg, hogy Nödtveitet 1998 őszén jogerősen tíz év szabadságvesztésre ítélték, amelyből – az előzetessel együtt – hetet le is töltött, és végül 2004-ben szabadult.

Jon ezek után természetesen nem folytathatta ott, ahol 1995-ben abbahagyta. Ugyan új tagokkal felélesztette a Dissectiont, de ezzel a súlyos előtörténettel a színtér természetesen nem fogadta hosszas szünet után feléledt egykori lieblingként a csapatot: az Egyesült Államokba Nödtveidt nem is kapott vízumot, vagyis itteni építkezésük eleve kizártnak tűnt, és máshol is falakba ütközött akár a szervezők, akár más zenekarok ellenállása miatt. Emellett ekkorra az idő és a színtér is elszaladt mellettük. Ezzel együtt a zenekar sikerrel koncertezett Európában – 2005 júniusában Budapestre is eljutottak –, és 2006 tavaszán, Reinkaos címmel végül megjelent a harmadik album is. Utóbbi hangzásában már távolabb állt a black metaltól, mint a Storm Of The Light's Bane, és ha nem is középutasabb, de összességében kevésbé egyéni muzsikát rejtett. Bevallom, ezt az anyagot annak idején nem hallgattam túlságosan, de a minőségéhez nem fér kétség. Nödtveidt a maga részéről mindenesetre hallani sem akart róla, hogy a '90-es évek csapásvonalán haladjon tovább: „Úgy gondolom, a The Somberlainnel és a Storm Of The Light's Bane-nel sikerült megragadnunk egy igen erőteljes, félelmetes atmoszférát, így nagyon elégedett vagyok velük. De nem cél, hogy másoljuk önmagunkat. A mai napig nagyon büszke vagyok az első lemezekre, és aki azt a vonalat várja, nyugodtan hallgathatja őket ma is, hiszen kaphatók. Ameddig a CD-lejátszód működik, nem lehet okod panaszra. A mi oldalunkról viszont elég rendes elbutulást mutatna, ha tizenegy évvel később ugyanott folytattuk volna. Akik nem fejlődnek, azokat elemészti a tűz."

És, mint kiderült, akik fejlődnek, azokat is: a Dissection mindössze két hónappal a lemez megjelenése után feloszlott, Jon Nödtveidt pedig 2006. augusztus 13-án önkezével vetett véget életének. A pontos okok homályban maradtak: Jon holtteste közelében mindenesetre egy sátánista grimoire-t és állítólagos egyéb kegytárgyakat is találtak, de nem mennék bele megfejteni Budapestről, hogy rituális öngyilkosság történt-e. Annyi talán belefér: így is elég nyilvánvaló, és nem kell hozzá szakképzett pszichiáternek lenni, hogy kimondhassuk, Jon Nödtveidtnél mentálisan nagyon nem stimmeltek a dolgok. De hogy mi volt ennek a háttere vagy az oka, arról nyilván nem lehet fogalmunk, és ennyi év távlatából nincs is különösebb jelentősége.

Már csak azért sem, mert direkt nem szeretnék ennél mélyebben belemászni a Storm Of The Light's Bane kapcsán az éjfekete sötétséget még gonoszabbá, még vészterhesebbé változató körítésbe. Persze a Dissection és Nödtveidt utóélete ékesen példázta, hogy amit a lemezen hallhatunk, nem pózból született: ez itt valóban az emberi lélek legsötétebb bugyraiból feltörő fekete, gonosz, delejes muzsika, ami azonban önmagában is megállja a helyét ennyi év után is. Legendáriumához, ma is szinte belélegezhető veszélyességéhez természetesen nagyban hozzájárul az is, ami utána történt, de nem pozitív értelemben, én pedig épp azért nem szeretném elvinni a dolgot ebbe az irányba, mert ez az album messze megelőzte a korát, és megállja a helyét hagymázos ideológia, hírverés, bulvár-főcímek nélkül is. Igazi mestermű.