Shock!

A Winter Thrice albummal masszívan visszaírta magát a kedvenceim sorába a Borknagar, emlékeim szerint talán a Quintessence tájékán (csaknem húsz éve, hihetetlen!) vártam ilyen jó szájízzel a friss dalokra a veterán norvég black/prog/folk/hard rock királyoktól. Meghatározó szerepe van az újkori szerelemben a legutóbbi lemezen hallható páratlan vokális teljesítménynek, a négy – egyenként is különleges – hang koprodukciójának. Nem mellesleg annak is, hogy az egyenletesen magas színvonal mellett újra képesek voltak megdöbbenteni, különösen a billentyűs/énekes Lars „Lazare" Nedland egészen eredeti ötleteivel. Nos, a True North dalaiban már csak két hang hallgató az említett négyből, és a meglepetésfaktor is kisebb most, mégis elégedettebben dőlök hátra, és vésem be ugyanazt a megérdemelt, magas pontszámot, mint legutóbb. Tény, hogy nem egy könnyen magyarázható helyzet, de azon leszek, hogy az írás végére e tekintetben is tisztuljon a kép.

Aligha ér bárkit meglepetésként, hogy ismét változott a zenekar felállása, a jelen tagcserék azonban több szinten is érintették a banda működését. Kevés esély volt rá, hogy a millió irányba elkötelezett dobos csodagyereket, Baard Kolstadot sikerül megtartani: számára nyilván hatalmas megtiszteltetés volt egy ideig együtt zenélni korábbi hőseivel, de a mára minden elképzelhető skatulyából kilógó Leprous sokkal inkább az ő terepe. Jens F. Ryland szólógitáros is távozott a Winter Thrice óta (ismét), de az említettek nem is igazán tartoztak a zenekar kreatív magjához. Nem úgy Andreas „Vintersorg" Hedlund, aki emlékezetes balesete és civil elfoglaltságai miatt egy ideje afféle fantomként tevékenykedett itt, de mégis eltöltött az énekesi poszton szűk két évtizedet, és az utóbbi lemezeken rengeteg remek témával segítette ki a zenekar motorjának számító Øystein G. Brun gitárost. A True North mégis az első perctől hamisítatlan Borknagar, és ez annak a remek döntésnek az eredménye, hogy nem próbálták meg erőszakkal betölteni Vintersorg megüresedett helyét, hanem inkább megnövelték a már eleve a tagság részének számítók zsenik játékterét.

Pusztán a matematika is azt a megfejtést dobta, hogy ezúttal a teljes albumon Simen „Vortex" Hestnæs felel majd az énekdallamokért (alkalmi, de nem elhanyagolható segítséggel a már emlegetett Lazare részéről). Ha bárkinek volt is kétsége afelől, hogy emberünk képes erre a teljesítményre, azt legkésőbb az Arcturian bizonyosan meggyőzte erről, a léc egyértelműen a helyén maradt ezúttal is. Nem kellett meghallgatni a lemezt ahhoz sem, hogy tudjam, több lesz majd a dallamos, minden irányban meghajlított ének, és mivel a két énekes egyaránt nagy rajongója a '70-es és '80-as évek hard rockjának, a Hammond-szőnyegek és a bővérű kórusok is a helyükön lesznek. Összességében azt mondhatom, hogy (számomra) minden adott volt ahhoz, hogy egy konzisztens, jó kis Borknagar-album készüljön, és így is történt. Nem arról a hidegrázós katarzisról beszélek, amit a The Olden Domain és a The Archaic Course a mai napig képes kiváltani nálam, vagy egy olyan minőségű slágergyűjteményről, mint a Quintessence vagy az Empiricism volt, de elfogultság nélkül mondhatom, ez egy igazán remek anyag. Vortex jelenléte miatt nyilván a vele készült középső két lemezzel érzem erősebbnek a kapcsolatot, de a komplett diszkográfiát szemlélve, és persze önmagában is férfiasan helytáll a definitív címmel és borítóval ékes True North.

A változatosságot és a konstans minőséget megkapjuk most is, dalokat újfent nem szívesen emelnék ki (pedig lehetne, hiszen ismét akadt pár hatalmas kedvenc már az első körökben, de ez idővel úgyis változik), az új hangszeresek is azt hozzák, amit kell (és ez sosem volt kevés vagy magától értetődő, félre ne érts). A nem elhanyagolható plusz az, hogy időtlen idők óta most van először az a határozott érzésem, hogy nem egy alkalmi stúdióprojektre összerántott társulatot hallok zenélni Borknagar néven, hanem végre a dalok mindegyike és maga a zenekar is abszolút koncertképes. Arra, hogy ennyi év után is miként pattannak ki olyan szikrák (vélhetően) Lazare agyából, mint a normál kiadást záró Voices, arra Nincsen magyarázat, ahogy azt Kovács Ákos is megénekelte. Megrázóan perfekt, tökéletes, egyben tökéletesen váratlan lezárása ez a dal egy olyan lemeznek, amely eleve a legjobb tulajdonságait hangsúlyozza ennek a negyed évszázadot átvészelt alakulatnak. Mit mondjak még? Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve. És aki ismer, az tudja, hogy milyen ritkán esik ez meg velem. Itt tartunk.