Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, szemernyi finomkodás nélkül.
Az első nóta erejét némelyest lehervasztotta a rettenet gyenge gitárszóló, de utána javítottak a renoméjukon egy gyors, igazi hardcore mentalitású dallal. Bár a Born From Painre is rá lehetne fogni a metalcore jelzőt, az előző kritikánál kínomban én is rájuk aggattam, ám ők inkább a moshcore stílust művelik (vagy hasonlót), sokkal thrashesebb alapokkal rendelkeznek, mint sok pályatársuk zenéje, illetve nem a dallamokra helyezik a hangsúlyt, hanem a fejek azonnali leszaggatására. Ez maradék nélkül is sikerül nekik, nekem is két pillanat alatt kalimpálni kezdett a lábam, valahogy az ilyen erőteljes thrash alapú zenék még mindig szeretnivalók számomra. Mondjuk az ordibálás lehetne változatosabb, hosszú távon ez a fajta egy hangon való kántálás (néha csordavokállal megspékelve) fárasztó, és elveszi a zene erejét.
Olykor egy-egy ízes gitárszólót elviseltem volna a nótákban, de ez nem az a műfaj (pedig!...), ám ha csak olyanra képesek a gitárosok, ami az első nótában, meg néhány pillanatnyi helyen hallható, akkor inkább jobb is, ha megkímélnek minket tehetségük (?) bemutatásától. Maradjanak csak a paraszt-thrashnél, abban nincs sok logika.
A számok tempója változatosnak mondható, gyors, lassú, gyors, gyors, izé. Szóval van itt minden, középtempó, és még mál-há-zás is. Ez utóbbi egy instrumentális darab (The War Is On) a lemez közepén kb. jól is esett a pihenő.
A lemezen néhány nótában vendégek is szerepelnek, a Crusaderben a Gorefestes Jan Chris kiabál még, a Scorched Earthben a Hatesphere-ből Pepe szólózik (na igen, már világos, a Born From Pain gitárosai fakezűek, a ritmusozás megy, a gitározás már nem annyira, hehe, fel is dobja Pepe ezt a nótát egy kis tekeréssel). A Doomsday Clockban, a Sick Of It Allból Lou (talán ez lett a leghardcore-osabb szám), a Behind Enemy Lines-ban pedig a Napalm Death Barneyja, ami egyébként a lemez második nótája, illetve ez a változat már egy bónusz verzió. Illusztris kis társaság, szó se róla.
A hangzás tisztességesen dinamikus, összességében kellemes kis albumot rakott le az asztalra a csapat. Azt nem tudom megítélni, vajon öt év múlva is tetszene-e, de most jó ilyesmivel múlatni az időt olykor. Nyolcasnál kevesebbet nem is tudok adni rá.
