Shock!

A Brand New Sin első lemeze szerfölött kellemes meglepetés volt számomra annak idején, drukkoltam is, hogy kerüljenek át valami nálunk is elérhető kiadóhoz, és lőn. A második album már a Century Media égisze alatt jött ki, és folytatták azt a zsigeri, nem kevés New Orleans-i mocskot tartalmazó ösztönzenét, ami bár nem az évszázad újdonsága, valahogy mégis náluk olyan kedves kis formában bontakozott ki, amitől az embernek azonnal vigyoroghatnékja támad, és hízik öt kilót.

Bizalmam töretlen maradt, amíg... amíg az új lemezt el nem kezdtem hallgatni. Mi a retkes, bütykös odvas faodú ez? – karcolódott a kérdőjel a homlokomra rögvest (a szóvirágokat félretéve konkrétan az történt, hogy magamban a „mi ez a szar?" kérdés hangzott el egymás után többször). Az egy dolog, hogy az első másodpercek hallatán azonnal valamiféle vadnyugati rajzfilmbe képzeltem magam, de utána elkezdődik a Said And Done című dal, ami sajnos egy totálisan szétesett csapatot mutatott meg. A riffek tétovák, mintha csak úgy odakenték volna cél és értelem nélkül, az énektémák próbálják hozni az eddig megszokott Joe Altieres témákat, de valahogy túl nyögvenyelősre sikeredett az egész. Mintha három év szünet után próbáltak volna egyet, és semmi sem úgy sikerül, ahogy azt megszokták, egyik téma sem passzol a másikhoz. Ekkor még bizakodtam, hogy a lemez többi része azért használható lesz – bár ha egy nyitónóta ilyen vérciki, az elég sokat sejtet.

Sajnos csalódnom kellett, jönnek sorban az unalmasabbnál unalmasabb nóták, mind vérszegény, élettelen, Altier is hallhatóan gyötrődik, mintha valaki vasvillával böködte volna hátulról a mikrofon elé, ő meg inkább pipacsot szedne egy réten legszívesebben – valahogy ezt sugallják a számok.

A zenéből is kiszedték a dögöt és mocskot, visszavettek az erőből, nem duzzad itt már semmi, maximum a zenekartagok hasa a sok sörtől. Nincs emlékezetes pillanat, csupán egy rakás lerágott csont, összekatyvasztva. Értem én, hogy most akartak (akartak? nem a kiadó akarta inkább?...) egy nyugisabb lemezt, a promóduma is állandóan a hard rockot emlegeti náluk, de kb. annyira laza a zene, mint háromszáz kínai menekült bezsúfolva egy teherautóba. Ne akarjanak már stadionzenekart csinálni belőlük, az egyenlő a lassú halállal. Már ezzel a lemezzel is sikerült kivágni belőlük pont azt, ami miatt szerethető volt ez a randa bagázs.

Altier eddig sem volt a dallamok királya, ám korábban változatosabban dalolt, most meg jobbára egy hangon kántál folyamatosan, amikor meg nem, olyan bizonytalanná válik a hangja, mintha tollal csiklandozták volna énekfelvétel közben. Akad néhány totálisan értelmetlen pillanat a lemezen, mint például egy bő egy perces akusztikus prüntyögés, viszont Peter Steele aprócska vendégszereplése cseppet feldobja a Reaper Man című nótát. A végére jutott egy tökéletesen felesleges – és valljuk be: rettenetes nóta, a lerágott csontok leglerágottabbja: a House of the Rising Sunt voltak képesek átdolgozni.

A hangzás sem tépte le a fejem, biztos kényszerítették a hangmérnököt (Joey Z), hogy kartondoboz-soundot kreáljon, másképp el nem tudom képzelni, hogy nem vették észre: a hangzás túlzott átvariálásával is kihúztak egy nagy adag dinamikát a csapatból. Nagyon remélem, észhez térnek a srácok, addig én meg elvagyok az első két lemezükkel. Semmi más nem történt ezzel a zenével, csupán az Életet ölték ki belőle...