Shock!

Ez is MTM, ez is dallamos, ez sem az igazi, akár csak a Da Vinci lemez. A különbség annyi, hogy ez egy viszonylag új (tavalyi) lemez, és hogy egy fokkal jobb; na meg persze annyi, hogy ez a banda svéd, míg Da Vinciék norvégok – dallamos téren amúgy is mindig a svédek voltak vezető pozícióban.

Sokat dob az összképen a mai, dögös, bár hallhatóan nem euro-százezrekből összerakott hangzás is, de nem elhanyagolandó tény az sem, hogy itt ketten énekelnek: egy kellemes hangú hölgyemény (Eva Eggsjö Abramsson) és egy picit középszerű, de korlátaival tisztában lévő férfihang (Peter Gustavsson).

A Broke'N'Blue (jópofa kis név) vezetője Lars Abrahamsson gitáros (az énekesnő testvére vagy férje, de biztos szoros kapcsolatban állnak, hiszen 15 éve nyomulnak együtt különféle bandákban), aki ízes gitározásával egyszerre idézi meg a 80-as évek csillogó, pompázatos hajmetal-AOR korszakát, valamint a mostoha 90-es éveket is, amikor ilyen zenét csak a legmaradibbak játszottak és hallgattak. Tény, hogy 1995-ben ez az album az AOR fanatikusok féltett kincse lehetett volna, a mai dömpingben viszont akárhogy is vesszük, nem kiemelkedő ez a produkció. Szép dallamok, jó kis szólók, tisztességes hangzás – mindez 2006-ban már alapkövetelmény, és ha mindehhez nem társul valami igazán különleges tulajdonság, akkor a muzsika bizony könnyen híján lesz a meggyőző erőnek.

Ha mondjuk egy Lana Lane/Ann Wilson- és egy Soto/Lande-kaliberű hang mérné össze elemi erejét ezekben a nótákban, biztos, hogy hetekig mást sem hallgatnék. Így viszont a „kellemes" (értve ezalatt pl. Eva hangját, melyről ugye volt már szó) nem elég „hasznos" a Broke'N'Blue számára – emiatt pedig a 60 perces játékidő is cseppet túlzásnak tűnik. Szóval ezért is van, hogy ez a korong sem az „igazi", ahogy fentebb említettem volt. De egy autós hallgatást mindenképp megér, nekem legalábbis lényegesen jobban tetszett a The Waiting a kocsiban, mint itthon...