Shock!

A chicagói trancsírozós brigád lassan harminc esztendőre visszatekintő életútja nem nevezhető igazán zökkenőmentesnek. Öngyilkosság, haláleset, kiadói bénázások és tagcserék sorozata egyaránt súlyosbította a közvetlenül az örök feketeség mezsgyéje mellett haladó karrierjüket, amely tizenöt évvel ezelőtt meg is tört egy ponton. Ezt követően aztán tíz évig egy árva brummogást sem lehetett hallani a bandáról, pedig korai, több mint étvágygerjesztő zúzdáikkal már akkor is a színtér egyik legnagyobb reménységének számítottak, arról nem is beszélve, hogy ők is aktív részesei voltak a '80-as évek derekán/végén kibontakozó death metal hullámnak. Az eredeti hörgős, Joe Ptacek öngyilkosságát követően aztán a banda főnöke és alapító gitárosa, Jeremy Wagner ismét összetrombitálta a csapatot egy teljesen új felállással, akiknek például az előző Omen Of Disease-t is köszönhetjük.

Aztán 2015-ben a zenekar eredeti ütőse, Ryan Stanek is eltávozott oda, ahonnan már soha nem térhet vissza a Broken Hope soraiba. Nem tudni, mennyiben befolyásolta a tragédia a zenekart, de mindenesetre ismét előrukkoltak egy mocskos, grindos hangulatokkal is jócskán megfűszerezett halálmetal-anyaggal. Persze mindannyian tudjuk már egy ideje, hogy ebben a stílusban (sem) lehet már semmi újat felmutatni, az Elveszett Reménynek mégis van egy olyan tulajdonsága, amely kiemeli, vagy talán inkább csak megkülönbözteti őket a többi hasonló szellemben alkotó brigádtól. Ez pedig nem más, mint az egészen mélyről bugyborékoló, a hangszálak és az arcberendezés egy különös csatornáiban létrehozott hörgési módszer, amelyet kevés énekes tud megfelelően alkalmazni hosszútávon. Ptacek már az ősidőkben is felhívta magára ezzel a figyelmet, stílusa aztán a zenekar védjegyévé is vált idővel, és persze a jelenlegi vokalista, Damian Leski is tökéletesen elsajátította már elődjének nem mindennapi módszerét. Persze más kérdés, hogy a dalszövegekből egy fikarcnyi betűt sem lehet kibogarászni hallás után, de itt nem is ez a lényeg... Különben is létezik még szövegkönyv is a CD-verziókban (és itt megemlíteném a többek között Slayer és Kreator borítókat is alkotó Wes Benscoter nevét is, akinek műveire azért érdemes odafigyelni).

Fennkölt versekre és érzelemgazdag dallamorgiákra meg egyébként sem kell nagyon számítani a Mutilated And Assimilated szűkös negyven percében, ellenben dicséretesen földbe döngölő, néhol szinte grindos darálásokra, valamint szemléletesen lefestett, Cannibal Corpse-féle undormányosságokra annál inkább. A stílus keretein belül a kellemesen horzsoló, gyilkos zúzdák mellett az olyan dalcímekkel sem lehet túlságosan nagyot tévedni, amelyek igazából csak magyar fordításban ütnek nagyot. Érdemes odafigyelni például a Vadon Élő Vérfertőzött Nemzetség (Outback Incest Clan) mögött megbújó tartalomra, vagy akár a Dögevők (The Carrion Eaters) ellentmondást nem tűrő megzenésítésére, amelyben Leski egyszerre ijesztően és gyomorforgatóan gyilkolja megviselt hangszálait. De említhetném akár a Rosszindulatú Picsák (Malicious Meatholes) Babits-költeményeket alázó gondolatait is, de talán még inkább azt a jópofa kis történetet a hullákon maradt alsóneműkről, amelyet az anyag közepén található Necropantsben ecsetelnek felettébb rokonszenvesen. Persze zeneileg is akadnak kiemelkedő tételek, ilyen például a könyörtelenül aprító The Bunker, vagy éppen a nagyközönség számára abszolút NEM fogyasztható, légkalapács erejével zúzó Russian Sleep Experiment, netán a gyönyörű váltásokkal díszített Hell's Handpuppets. De egyeseknek érdekes lehet az elsőlemezes címadó Swamped In Gorehog friss felvétele is (idézet a dalszövegből: grouuuioouiogrrrou gruuuoioouhh).

Kényes ízlésűeknek persze nem való e lemez, ámde aki alapból fogékony még az ilyen bizarr, beteges cuccokra is (mint például én), azokat talán kellőképpen kiengeszteli a – már csak munkássága révén is – nagyobb figyelmet érdemlő Broken Hope ezzel a friss anyaggal. Újonnan érkezők esetleg próbálkozhatnak a The Flesh Mechanic durvulat klipjével, amelyben például több mint kedves figyelmességgel tépik le a vendégként felbukkanó Dino Cazares arcát. Mit is mondhatnék még? The Meek Shall Inherit Shit...