Shock!

Mi történik akkor, ha egy nagy és menő zenekar gitárosa unatkozik a nagy és menő zenekarban betöltött szerepének betöltése közben? Vagy létrehoz egy élelmiszerláncot, mint például Dave Mustaine, vagy életre hív egy kicsi, de menő zenekart, amiben inkább tud önmaga lenni. Ez utóbbira példa a Nightwish zakós manója. Emppu Vourinen valószínűleg annyira ráunt az epizodista szerepre anyazenekarában, hogy bánatát AOR-ba öntötte, és színre lépett a Brother Firetribe-bal – ennek amúgy már tizenkét éve. Idén már harmadik lemezük jelent meg az első, 2006-os False Metal óta, tehát ezt talán már nevezhetjük picit többnek is, mint hobbi. Annál is inkább, mert a csapat tagsága azóta változatlan, a frontember, Pekka Heino hangja is azonosítható ezen formációval, pedig ő is megfordult már pár másik csapatban, rutinból tehát nincs hiány.

A Diamond In The Firepit ugyanazt a stílust viszi tovább, amit elődei is felmutattak, nagy meglepetésre nem kell számítani. A hangzás meghatározó eleme a szintetizátor, kimondottan popzenés hangszínek köszönnek vissza a dalokban, a vezérdallamok egy részét is a billentyűk diktálják. Ugyanakkor nem kell megijedni, hogy a rock háttérbe szorul, mert a dallamokban dúskáló riffek ugyanolyan súllyal esnek latba, mégiscsak hard rock/AOR műről beszélünk. Pekka hangszíne hozzám ugyan nem áll túl közel, viszont azt el kell ismerni, hogy a dallamai jók, és kellemesen másznak bele a memóriába, tehát elsődleges funkcióját betölti a főhős. Emppu kvalitásai kiválóak, a Nightwishben mutatott teljesítménye csak töredéke annak, amit valójában tud, ám a Firetribe-ban még úgy is frappánsak a szólói, hogy azok meglehetősen nyúlfarknyiak, még a műfaj keretein belül is. Tomppa Nikulainen, mint fentebb említettem, nagy részt vállal a zenéből, ám nem szólói, hanem alapjai, háttérmunkája révén.

Intró gyanánt egy kis próbatermi hangolás/beéneklés/zenei katyvasz szolgál, aztán megindul egy tempósabb dal, a Love Is Not Enough. Tökéletes nyitószám, elkap a lendülete, az egyszerű riff is ügyesen van megszólaltatva, igencsak direkt slágert írtak a srácok, mert megragad azonnal, nálam órák múlva is vissza-visszatért. Hadd szúrjam közbe, hogy az efféle tudatos vagy annak tűnő, elsőre hódító melódiák veszélyesek, mert könnyen egynyárivá válhatnak, éppen úgy, ahogy a rádióból ránk zúduló dalok nagy része. Ami feloldást jelent, és a finneknél meg is van, hogy a hangszerelés ki van gondolva, a finom részletek fel-felbukkanása izgalmassá teszik még a szándékosan negédes szerzeményeket is.

A folytatásban csak a tempó csökken, a minőség nem. Hogy, hogy nem, ismét csak egy szerelemről íródott szám köszön ránk, de nagyobb bajunk ne legyen ettől. A szólórésznek játékos hangulatot kölcsönöz a billentyű és gitár uniszónója, kár, hogy nem bontogatták tovább a témát Emppuék. A For Better Or For Worse-re készült a lemezt beharangozó videó, benne Emppu az elmaradhatatlan zakóval (talán még zuhany alá is úgy megy), és hát igen, a dal hűen tükrözi a lemez arányait, vezérvonalát. Gazdag kórusokkal dúsított refrén és vastag szintivel megtámasztott alap jellemzi a nótát, a '80-as éveket jobban tisztelni már nem is lehetne ilyen zenei eszközökkel. A Desperately című dal amolyan Heart-féle hangulatban fogant, legalábbis simán el tudom képzelni Ann Wilson hangjával, szerintem még Jack Ponti/Desmond Child is felkapja a fejét a harmóniák hallatán. Gondolatban le is forgattam hozzá egy klipet lemenő napfénybe bámuló, tupírozott hajú hölggyel, ventilátoros, magányos hálószobával, fekete-fehérben persze. Egy bizarrul egyszerű, de nagyon markáns és ragadós kórussal tér vissza a keményebb alap az Edge Of Forever dallamain keresztül. Mintha közönségénekeltetésre gyúrtak volna a fiúk, úgy bántak a szólamokkal, megintcsak óóó-zok magamban órák múltán is.

Az a kérdés merül fel bennem, hogy az északiaknál ez a nosztalgiahullám vajon folyamatos kísérlet a soft rock/AOR/hard rock műfajok vérfrissítésére, vagy pedig csak hobbi, régi kedvencek megidézése új minőségben. Elhallgatva ezt az albumot is, a H.E.A.T-et és más, hasonló megszólalású csapatok munkáit, egyértelműen örülök, és csak a megszólított közönség nagyságán aggódom (pontosabban elmélkedek, mert nem aggódom valójában), mert igazán szép pillanatokról marad le az, aki szereti az igényesen felöltöztetett dalokat, a jól meghangszerelt szerzeményeket. Ha mégis meg kell említenem árnyalatnyi különbségeket a korábbi lemezekkel egybevetve, az talán a '80-as évek elejének hangsúlyosabb jelenléte, illetve a zenei rendezés során a romantikusabb (vö. „negédesebb", hogy a „nyálasabb" kifejezést nem erőltessem) vonal kidomborítása. A Trail Of Tears erős Journey hatásokat mutat, főként az énekhang emlékeztet Steve Perryre, de az énekszólamok felépítése is utal rá. Helyet kapott egy feldolgozás is az említett időszakból, a sokunk számára meghatározó VHS-mementó, a Túl a csúcson egyik betétdala kapott új köntöst: a Winner Takes It All remek dallamai szólalnak meg korszerűbb változatban, szép és ízléses tisztelgés Giorgio Moroder előtt. A lemez hangzásának felelőse – talán nem meglepő módon – Emppu és Tomppa, és akkor így teljes is a kép.

Javarészt előnyös jelzőkkel illetem a Diamond In The Firepit albumot, hiszen a dallamrajongók számára minden megtalálható rajta, amitől szeretik az AOR-t és hard rockot. Ugyanakkor az a pici valami hiányzik róla, ami miatt maradéktalan lenne a boldogságom. Nem is akarom boncolgatni, mi az, mert a „csinálj jobbat!" címszó alkalmazása nem mindig helytálló, és ha tudnám az okot, valószínűleg jobbat csinálnék. Hallgatóként és rajongóként azonban azt tudom mondani, hogy ez a lemez majdnem kifogástalan. Ennek szól a pontszám.