Ha úgy nézem, az élet valamelyest kárpótolta Doug Aldrich gitárost azért, hogy karrierje első és legkreatívabb tizenöt évét kis túlzással szólva anonimitásban, leginkább a szakma által számon tartva kellett eltöltenie, hiszen a 2000-es években Ronnie James Dio és főleg David Coverdale oldalán végül csak megkapta a sors felhatalmazását arra, hogy szerte a világon szélesebb közönségrétegek is megismerhessék a nevét. Manapság sem megy neki rosszul, hiszen a kiválóan menedzselt The Dead Daisies oszlopos tagja, ami a mostani viszonyok közepette kimondottan sikeresnek számít, de a Frontiers kiadó jóvoltából részt vesz a megélhetési rockban utazó Revolution Saints projekt mindenkori megmozdulásaiban, és még szívügyét, a Burning Rain zenekart sem kell nélkülöznie. Más kérdés, hogy az Észak-Karolinában született gitármágus munkásságának igazi gyöngyszemei, a Lion és a Bad Moon Rising zenekarok albumai, plusz az első két Burning Rain továbbra is a kriminálisan ismeretlen kategóriába sorolandók, és emiatt azért lehetne benne némi keserűség - bennem legalábbis biztosan lenne. Doug azonban nem az a fickó, akinek félig üres a pohara, és az általa játszott muzsikán is egyértelműen átjön, hogy elégedett ember, aki békében él önmagával.
Persze ahogy az új Whitesnake-album kritikájában is pedzegettem pár hete, Aldrich bármennyire is imádnivaló személyiség, az utolsó valóban hibátlan anyagát úgy húsz éve adta ki, ami tök természetes, hiszen a rockzenészek 40 éves korukra általában már kiírják magukat. Olyannal csak ritkán találkozni, hogy valakiben tucatnyi közmegegyezésesen perfekt album rejlik, Tony Iommi, Jeff Beck, Steve Lukather és Eddie Van Halen mellett nem is jut hirtelen eszembe más gitárhős, aki képes lett volna erre. Doug is megállt úgy hétnél, még mielőtt igazán ismert lett volna, nekem viszont szerencsém volt, mert pont ebben az időszakban váltam egyszer s mindenkorra a rajongójává. Emlékszem, a '90-es évek közepén egy rendkívül felejthető, korai Charlie Sheen-mozi, a The Wraith nézése közben úgy eltalált a filmben megszólaló Never Surrender a Liontól, hogy attól kezdve megszállottan kutattam minden olyan lemez után, amihez Aldrichnak köze volt.
A Burning Rain megalakulásának híre már rutinos Aldrich-hívőként ért, úgyhogy azonnal meg is vettem a névadó debütöt, majd a két évvel későbbi Pleasure To Burn albumot. Akkor az tetszett nagyon a csapatban, hogy noha adott volt egy Plant/Coverdale-típusú, ám sajátosan nyegle és szemtelen énekstílusú énekes Keith St. John képében, Doug azért kicsit el tudott távolodni a Bad Moon Risingban kiérlelt Whitesnake-gyökerű muzsikától egy trükkösebb alapokra épülő és a funkos lüktetést előtérbe helyező megszólalás felé. Nyilván valamennyi Coverdale-izmus maradt a Burning Rainben, de nem ez volt a fő motívum. Nem úgy, mint a tizenkét évvel később, egész pontosan 2013-ban megjelent Epic Obsession lemezen, amely talán túl nagy kihagyást követően érkezett, mert a brigád erényeit épp csak nyomokban lehetett felfedezni a meglehetősen kaptafára készült, nem túl ötletes dalokon. Gondolatban le is számoltam velük, és elsőre (meg másodikra, harmadikra, negyedikre) úgy tűnt, hogy a nemrég kiadott Face The Music sem lesz a szívem csücske, és gyorsan a legutóbbi Daisies-korong sorsára jut majd. Aztán amikor a kritika miatt hetekkel később újra magamra erőltettem, láss csodát, elkezdett valamennyire működni.
Továbbra is fenntartom, hogy Doug ezer éve ellőtte majdnem minden puskaporát, de most mégis sikerült pár élvezetes nótát összekalapálnia a jól ismert fordulatokból. A Lorelei például még úgyis nagyon jó, hogy a verzékben totálisan lenyúlták az Aerosmith klasszikus 1977-es dalát, a Kings & Queenst. A zepesen elszállós, akusztikus Shelter szintén remek, de a lemez igazán a második felében combosodik meg és indul be, úgy a hetediknek érkező Beautiful Roadtól kezdve. Ezt egy korai időkhöz méltó refrénnel fejel meg Keith St. John, aki ugyancsak brillírozik az ezt követő Hit And Run perceiben. Nem rossz a kötelezően Whitesnake-ízű líra, az If It's Love is, bár a Cherie Don't Break My Heart és a Making My Heart Beat színvonalát azért nem éri el. A Hideaway viszont végre felvillantja, hogy mitől is volt annyira zseni az első Burning Rain-anyag: óriási, lüktető, táncolható funk-groove van benne, és mint ilyen a teljes album egyik legjobb pillanatát hozza el.
Ami Dougot illeti, gitározása pont olyan, mint mindig, ugyanúgy hozza a sajátosan facsart, vastag riffeket, mint rég, nem hiányoznak a dögös hangindítások, a sikító üveghangok, az Aldrich-emblémás szólók, tehát itt is teljes élményre számíthat ebből a szempontból, aki eddig szerette a játékát. A Slaughterből ismert Blas Elias dobos és a Y & T-s Brad Lang basszer alkotta ritmusszekció is feszes, amit jól kiemel a nyersre vett hangzás. Kicsit meg is lepett, hogy a Frontiers házi producere, Alessandro del Vecchio ennyire eltávolodott a szokásos műanyag soundtól, mindenesetre bíztató az irány és üdvözítő a törekvés.
Habár az első két Burning Rain-album szintjéhez nem tud felérni a Face The Music, határozottan jobb az előző Epic Obsessionnél, a tavalyi Daisiesnél meg főleg.
