Angliai deathcore csapat (mármint hardcore-ba oltott death metal avagy fordítva, mindenesetre felettébb divatos mostanában ez a stíluskeveredés), Bristolból. 2002-ben gondolta úgy némelyik jelenlegi tag, hogy nem ártana egy működőképes zenekart létrehozni, s lőn Burning Skies. Az első demót (Premonition Of Things To Come) igen gyorsan felrántották, egészen pontosan 2003 januárjában, melyre remek visszajelzéseket kaptak.
Igazából semmi különös nincs a Burning Skies zenéjében, fogós, agresszív metalcore, amelyet már előttük igen sok csapat sikerre vitt az utóbbi néhány évben. Például nagy kedvencem, a Stampin' Ground (bár ők azért jóval színesebbek, mint a most tárgyalt zenekar) vagy a Hatebreed.
A Burning Skies is kedveli az olyan alapvetéseket, mint At The Gates, Dismember és a Dissection, jól bele is építették saját zenéjükbe, hogy még intenzívebbek lehessenek. Mert abban nincs hiány, ők is kb. akkora vehemenciával igyekeznek meggyőzni saját igazukról, ami felér egy elsőfokú földrengésveszély-jelzéssel. Acsarkodnak is sokszor, sok old-school black metalos károgista vagy gyomorból hörgő deathes pironkodva tenné le a mikrofont Merv barátunkat hallván.
Remek kétlábgépes részeket is hallhatunk sokszor, mondtam is magamban, hogy: hű... meg: haa..., de valahogy mégsem győztek meg teljesen. Miért? Fogalmam sincs. Nem rossz, inkább magával ragadó a zene, főleg ha netán az embernek olyan hangulata van, hogy átteperjen rajta valami zene úgy ötven percig, egy kurva éhes gepárd sebességével, ám az egészben nálam annyi a bökkenő, hogy hallottam már tonnányi ugyanilyet. Az utóbbi egy évben szinte tömegével. Valahogy tömegtermelés-érzésem kezdett kialakulni, lassan metalcore cd-kből is annyi jelenik meg, mint death metalból. Na jó, annyi nem, de azért több, mint amennyit a piac és a hallgatóság elviselne.
A Burning Skies zenéje a semmitmondó "kellemes hallgatnivaló" jelzőt kapta nálam, nem akarok koncertre rohanni, nem késztet arra, hogy egymás után meghallgassam még vagy ötször. Sőt. Inkább meghallgatom azokat, akik már két éve kitalálták ugyanezeket a riffeket, témákat és elkápráztattak velük. Sajnos itt a vokalistára sem mondanám, hogy az érzelmek széles skáláját mutatta be, mert kissé unalmas és olykor idegesítő a hörgése. Persze akadnak "kellemes" pillanatok a cd-n, de nagyjából ennyiben ki is merül részemről a szerelem a zenéjük iránt. Még a kétlábgépes részek sem tudták meglágyítani a szívemet, szóval... Persze aki életében először hall ilyen zenét, nyilván elkerekedett szemekkel hallgatja és etalon lesz minden megmozdulásuk, de én már csak ilyen finnyás maradok.
Nem is tudom hirtelen, hogy pontozzam a zenét. Annak ellenére, hogy korrekt zeneileg, hangzásilag (bár ilyen szinten lenne a hazai aktív zenekarok többsége), nálam ez közepes. Ha viszont mérges vagyok és két perc alatt le akarom zúzni magam körül a világot, és mondjuk ezt rakom be aláfestő zenének, akkor hatos. Most nem vagyok mérges, sőt, elismerem, hogy közepesnél jobbak, ez azonban nem menti őket meg attól, hogy ne csak egy középkategóriás, kissé egysíkú iparosmunkának értékeljem magamban a lemezt. 51 perc ebből a fajta zenéből sok, még akkor is, ha levezetőként a kilencedik dal egy instrumentális, relatíve nyugisabb tétel, kár, hogy a többiből kihagyták azt a fajta fantáziát, amit ebbe belesűrítettek.
Maradok a hategészhétnél, így jószívű voltam és nyugodtan hajtom álomra a fejem.
