Shock!

Szerencse a szerencsétlen történetben, hogy a Caliban új préselését a lehető legjobb pillanatban kezdtem el hallgatni. Egy hetet töltöttem előtte a Bleeding Through sivatagos borzalmának megfejtésével (sikertelenül), így először valóságos oázisnak találtam az I Am Nemesist. Persze az is lehetséges, hogy a BT után egy besztofgumimaci is feldobott volna.

A Calibant mindig igyekeztem a helyén kezelni: kicsit színtelen-szagtalan, a középkategória felsőbb bugyraiban lebegő metalcore, amelyet kiválóan lehet használni krumplipucolás mellé. (A Roadrunner-időszak albumai érezhetően magasabb szinten hasítanak, mint a többi, abban az érában már-már kitörtek sablonországból, de érthetetlen visszavonulás lett a vége. A Century Mediánál biztosan ráhagyták a fiúkra a dolgot, „majd a hangerő megoldja" alapon.) A mostani anyagtól sem rezzent meg kezemben a burgonya-jatagán, mindössze azon csodálkoztam (ez valahogyan így szól: „hiijjeeeeekkeeehe"), hogy miért kell elbutítani egy régen jól működő dolgot. A borítóval alapból óriási a gebasz, ha viccnek szánták, akkor rosszul sült el, ha komolyan gondolták, akkor nincs hozzáfűznivalóm, nézegesse műértő szemmel, akinek van. A benne lapuló majd' háromnegyed órás zakatolás már kedvesebb az érzékszerveknek, messze elmaradva persze az akusztikai orgazmustól, de konyhai zöldségnyúzás közben nem is ez az elsődleges cél.

A vidám német fiúk mintha bepánikoltak volna, hogy kihízták a műfajt, ezért az előre helyett a visszát választottak, és előrukkoltak egy olyan albummal, amely gyakorlatilag nyomaiban sem tartalmaz eredetiséget. Érteni vélem, hogy egy idő után nincs új a nap alatt, ám ha már bölcsességeknél tartunk, a Caliban esetében azt is ki kell lassan mondani: aki olcsó corepa közé keveredik, azt jól benyammogják a zeneipar zsírdisznói.

Az album hallgatható, csak éppen üvölt róla a görcsösség. Valami óriási bizonyítási vágy: tudunk mi még robbantós lemezt készíteni, csak figyeljetek, majd most, na, na, majdnem sikerült, ugye? Mindeközben eltűnt a könnyedség, a laza szellemesség, az elegáns ötlettenger, amely a műfaj nagyágyúit újra és újra csőre tudják tölteni. A németek esetében mintha elfogyott volna a muníció a nagy megfelelni akarásban. Úgy akartak továbblépni, hogy közben nem vették észre, mennyire elzúgott mellettük a világ. És ezen nem segít az agyoneffektezett kütyüizé sem.

Pedig a kezdőnek odapakolt We Are The Many még reménykedésre adott okot. Kellően dühös, odapörkölős, tempós, még az abszolút felesleges szinti sem zavarta meg elégedettségemet, bár néhány hangjáról a nyolcvanas évek sugar rock bandái jutottak eszembe. (Ekkor még csak a második krumplit pucoltam.) A The Bogeyman fokozta nem létező izgalmamat, igen, valahogy így és ilyen felépítésben kell megszólalnia 2012-ben a jó öreg metalcore-nak. Ötletes, átgondolt nóta, a billentyű is szervesen illeszkedik az egészbe, nem öncélúan feszít, mint igen sok helyen az albumon. A Memorialnél kezdtem gyanakodni (helyi idő: ötödik krumpli), hogy itt valami csúnyán félrecsúszott. Főleg az erőtlenül béna, kisiskolás refrénnél. Kicsit olyan az egész, mintha a Killswitch legénysége pályafutása során először rögzített volna egy demónótát, és irulva-pirulva megmutatták volna a Radio Bullshitnek, hogy tessék, csináltunk egy zenekart, az első dalocskánk pedig ez lett. Az R. Bullshit pedig leadja a számot, s biztatóan odakacsint: nem rossz kezdet ez, gyerekek, akár még vihetitek is valamire. Úgy elmenne. Egy ennyi albumot kiadó, sokkal többre képes zenekarnál már nem.

A hihetetlenül fantáziadús című No Tomorrow-t hallgatva ugrott be először, hogy a műfaj talán haldoklik, hogy itt valami nagyon nagy gond van, ha az egykori ízlésformálók zsinórban ennyire sótlan anyagokat tálalnak elénk, utánpótlás pedig gyakorlatilag nem létezik. A szám súlytalan és semmitmondó: ilyen produktumot csak a legbátrabbak mernek megengedni maguknak – vagy azok, akik kétségbeesésükben mindent fellapátolnak a korongra, mondván, a nagy számok törvénye alapján csak bejön majd valami róla. Az Edge Of Black biztató, dögös verzéit megint a macskásított refrén csapja agyon, arra pedig többszöri fülelés után sem tudtam rájönni, hogy Patrick Grün egészen pontosan mit is akart dobolni alatta, amikor nem a jól bevált sémákat döngette, hanem átszaladt a katonazenekar-szekcióba.

A Davy Jones agyonkütyüzött bő három perce alatt fél krumplit sem tudtam meghámozni, annyira letapadtam a meglepetéstől. A legrosszabb fajta gyalázatban lehet részünk, mind zeneileg, mind szövegileg, egyedül a zárósornál bólintottam nagyot, és ráhörrentettem a burgonyahalomra: get the fuck away! A Deadly Dream időnként erős Slipknot-pillanatokat tartalmazó három perce hozott egy kis megkönnyebbülést, itt még a refrén sem ment át selyemfiús bársonygennybe, a gitárok és a ritmusrészleg pedig tökéletes összhangban működött. Még öt ilyen nóta, és igen erős albumként emlegethetnénk az I Am Nemesist, kár, hogy az utána következő Open Letter dallamos része megint rózsaszín cucoremázzal borította be az egyébként is röhejes szöveget. Szórakoztató pillanatokat szerzett viszont a Dein R3.ich német refrénje, „Ich bin der Dämon", ja, ja, sehr gut, csak lépjünk tovább, de hová, amikor a Broadcast To Damnation műdühös unalmán még az időközben meggyújtott sütő lángja is elaludt, nem csak én. És ekkor jött a dal, amitől végre sercegni kezdett a fülem. A The Oath klasszikus példája annak, hogy igenis létrejöhet a kohézió a zenészek között, amikor nem nekiesős, „legyünktúlrajta" technikával írnak zenét. Semmi extra, semmi különlegesség, mégis oda lehet figyelni a lebegős, belassult témára, amelyre azt mondhatjuk: ez legyen a kiindulási pont, erre lehet építkezni, ezt a feelinget kell bebrutalizálni, kidolgozni, megdörgetni.

Valami nem stimmel mostanság a metalcore-ral, az idei esztendő eddigi menüje legalábbis csak csalódást okozott. A néhány mesterszakács mellett kiskukták és celebséfek uralják az egykor fülkáprázatóan berendezett műfaj konyháját, pedig ebben az esetben a francia tálalási művészet kötelezne: mindenből csak keveset, de az kifogástalan legyen.
Az összbenyomás olyan, mint amikor az étteremben kifejezetten megkérem a pincért, hogy túrós csuszát szeretnék, de szalonnadarabkák nélkül, erre kihoz egy tányér trutymót, s mosolyogva közli, hogy szalonna nincs rajta, de azért nyakon csapta a zsírjával, mert mégis úgy az igazi, az adja a meg a zamatát, jó lesz az nekem. Igaz. Mást sem érezni, csak a tömény zsírt, az eredeti étel íze már csak emlékeinkben létezik.

Mindezek ellenére jár egy hetes. Életemben nem pucoltam még ilyen szépen krumplit.