Léteznek bizonyos megfejthetetlen rejtélyek a színtéren. Számomra ezek egyike a Candlemass nagy dérrel-dúrral beharangozott lemezstopja volt pár évvel ezelőtt, miközben a kultikus-klasszikus svéd doomsterek a koncertezéssel például bevallottan nem akarnak felhagyni. Értem én, hogy drága albumot készíteni, amit aztán senki sem vesz meg, de a zenekar olyan csúcsformát hozott az utolsó három, Robert Lowe által felénekelt lemezen, ami alapján elég komoly veszteségként éltem volna meg, ha nem születik több dal e márkanév alatt. És végül természetesen Leif Edling sem bírta ki, szóval annyira azért nem lepne meg, ha ezt a friss, négyszámos EP-t előbb-utóbb teljes album is követné. Óvatos nyilatkozatok mindenesetre már most is akadnak...
Amennyiben valaki netán attól félne, hogy a régóta krónikusfáradtság-szindrómával küzdő, gyakorlatilag évek óta nem turnézó Edling mester esetleg kiírta volna magából az ötleteit az Avatarium két albumára, a Death Thy Lover elég keményen rácáfol az aggodalmakra. Sőt, igazság szerint annyira jól sikerült ez a négy dal, hogy csak vakarom a fejemet, ugyanis Leifnél semmiféle túltermelési válság vagy panelesedés nem érződik. Mármint úgy értem, a két zenekar között nyilván vannak eltérések, de Edling dalszerzői fogásai itt is, ott is védjegyszerűek, akárcsak az általa megteremtett hangulat – na, hát ehhez képest ez az EP színvonalát tekintve bizony simán odatehető az előző három Candlemass-lemez mellé.
A Lowe helyén éneklő Mats Levén teljesítményét illetően aligha lehetett bárkinek is kétsége, hiszen az északi mezőny egyik legkarakteresebb, legjobb torkáról beszélünk. Mats miatt nyilván adja magát a Krux neve is párhuzamként, de itt meg ugye megint csak arra utalhatok vissza, amit az előbb is pedzegettem: végső soron ez is Edling-metal, meg az is Edling-metal, és ha az egyiket szereted, kizárt, hogy a másikhoz semmilyen szinten ne tudj kapcsolódni. Maguk a dalok pedig pontosan olyanok, amiket az ember vár ettől a zenekartól: epikus érzetű power/doom muzsika ez hatalmas riffekkel, ízes szólókkal, kiválóan megformált, sztorimesélős énekdallamokkal, meg persze azzal a monumentális hangulattal, ami olyannyira jellemző a bandára, és olyannyira tökéletes, kiteljesedett formában mutatkozott meg a Lowe-féle albumokon. Még csak azt sem tudom megmondani, melyik szám tetszik a legjobban ebből az eresztésből: a fülbe egyértelműen a címadó ül be a leggyorsabban, a refrén itt gyakorlatilag kiverhetetlen, de a hatalmas, pulzáló riffekre épített Sleeping Giant és a Black Sabbath '80-as években élt korszakának grandiózusságát visszaidéző, egyszerre ultradoom és nagyon finom Sinister And Sweet is perfekt stílusgyakorlat. A The Goose című szépen építkező, hangulatos instrumentálisról nem is beszélve. Ráadásul baromi jól is szól a cucc.
Nem tudom, mikor épül fel végre szegény Edling ebből a kellemetlen és alattomos betegségből, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy dalszerzőként, zenészként továbbra is csúcsformát hoz, akármelyik bandájáról is van szó. Szóval nincs más hátra, mielőbb teljes Candlemass-lemezt ide Mats Levénnel a mikrofonnál!
