Értetlen orcájú ember kérdezte tőlem minap: "Ha ez a fószer szíve szerint ilyesféle muzsikát nyomatna, mifenét bohóckodik a Hammerfallban?!" Nos, well, yes... Izé. Erről leginkább Mr. Fószert, alias Joacim Cans urat kéne meginterjúvolni...
Végre, VÉGRE egy olyan szólóalbum, amelynek értelme is van! Ahol többé-kevésbé nem tök ugyanazt kapjuk, mint a megszokott. Mert vajh mi értelme Turillinek külön rapszodizálnia, vagy mi értelme (volt) Kotipeltonak külön sztratóznia, ha nagyjából ugyanazt az eredményt produkálták, mint anyacégük keretein belül?
Nem úgy a mi csillaghangú Cans barátunk! Ő aztán odarakta magát erre az albumra! Pontosabban, nem is ő okozza az igazi felüdülést, hisz ő "csak" hozza a megszokott-elvárt formáját és nagyszerűen dalol. A közreműködő muzsikusok, a megírt nóták ellenben akkorát dörrentenek, mint egy ágyú. A változatosságra már a közreműködő nevek önmagukban is garanciát jelentenek. Csupán ízelítőül néhány a beugró muzsikusok, illetve dalszerzők közül: Metal Mike, David T. Chastain, Jeff Waters, Mat Sinner, Oscar Dronjak, Gus G.
Azt különösebben fejlett fantázia híján is el lehet képzelni, hogy egy Metal Mike Chlasciak (ex-Halford, jelenleg Testament) által megálmodott nóta nem épp rózsaszirmos kedélyhegy. Inkább úgy röfög, mint egy derékaljnyi varacskos disznó. A sáros-dagonyás fajtából. Elég végigkagylózni a Soul Collectort (mintha egy King regény címe lenne...) - a végén azon kapod magad, hogy neked is agyaraid nőttek. De már a nyitó Fields of Yesterday is tökéletesen érzékelteti, hogy az elkövetkező ötven perc nem kifejezetten lesz uncsi. Olyan dallama van, hogy a fal adja a másikat. A Red Light komótos zordsággal menetel, a Back to Hell pedig újabb kedélyáradat, Mr. Metal Mike pengetőjéből merítve. A címadó Beyond the Gates Chastain szerzemény. Alattomos lassúsággal indít, aztán megnyílnak az égi eresztékek és lezúdul az ólomeső. Nem zivatar ugyan, de azért van súlya! A The Key egy elég spéci darab. Puritán (mondhatnám, monoton), himnikus, azonban különlegessége is van: angyali hangú gyermekkórus zengedez benne. Mat Sinner vénája csordogál a Merciless-ben, ez pedig azt jelenti, hogy nóta - keménysége mellett - a dallamosabb oldalt támogatja a korongon. Ugyanígy tesz a Silent Cries (ezt a címet már tutira hallottam valahol...) és a Dreams is. Kellemes, igényes hallgatnivalók. A Signs komor-zord színeivel és hangjaival súlyosan, de energikusan trappol át rajtunk. A Forever Ends lágyan, érzelmesen zárja le az albumot.
A Cans-féle csapat teljes mértékben ütőképes, miként az anyag is az. Naprakész, kellően kemény, nagyszerű dallamokkal, dalokkal telepakolt cucc. Remélem, néhányukat felfedezhetjük majd a Hammerfall bulik programján is. Mert túl jók ahhoz, hogy a feledés homályába süllyedjenek.
