Nem mondom, hogy óriási bizalmat gerjesztett bennem a zenekar neve, csakhogy aztán rápillantottam a pár szavas jegyzetemre, amit a lemezcímek mellé szoktam biggyeszteni első belefülelés után, és azt láttam, hogy: "komplex death, marha jó". Így picit nyugodtabban kezdtem végighallgatni a lemezt.
Vajon milyen zenét fog játszani az a csapat, ahol Monstrosity és Martyr tagok játszanak, a vokalista pedig a Triviumból Matt Heafy? No, ez kevéssé talányos kérdés, ha már az előbb kéretlenül elárultam a választ. Kivéve a vokáltémákat, mivel azok inkább hardcore-osak, mint deathesek (tudjátok, ordítós, acsarkodós, nem bömbölős), mondjuk a triviumos sráctól nem is várhatunk mást. A zenei részeken folyamatosan kapkodom a fejem, akkora intenzitással ontják a témákat. Izgalmasan játszik minden hangszeres, érdemes figyelni akár csak a riffelést, a dallamos és fülbemászó (!) szólókat, a feszes és technikás dobolást. Itt is a Cynicet kell emlegetnem, de ha lehet a Capharnaum egy sokkal gyorsabb, még agyamentebb továbbgondolását játssza annak, amit cinikusék elkezdtek sok éve.
Belenéztem a zenekar biográfiájába, és dobtam egy hátast: nem véletlen, hogy ilyen szinten nyomják a srácok: 1993-ban kezdtek zenélni, amikor a gitáros és dobos testvérpár 13 és 9 évet mondhattak maguk mögött. Azért ez nem semmi. Ezek szerint Jordan Suecof (a dobos) idén 22 éves lesz. Hű. Az első lemezfelvétel idején 14 éves volt a srác. Folytassam?... 1997 után némi szünetet tartottak, aztán újjáalakultak és felvették a Fractured című albumot, Jason saját stúdiójában. Nyilván nem a templom egerének született a srác, de ez lényegtelen. Ja, és ez is újrakiadás egyébként. A srác stílusa egyébként Bobby Jarzombekére emlékeztet (Spastic Ink), ő az, aki hasonlóképpen folyamatosan pörgeti mind a negyvenöt végtagját. Mellette a gitártémák sem az utolsók, ahogy említettem élmény figyelni minden rezdülését a zenének, azért elsősorban mégis a dobolásmániákusok kedvére való ez az anyag.
Azt viszont kevéssé értem, hogy miért kapott ez a lemez is ilyen végtelenül randa és semmitmondó borítót (nemrég elemeztem az Alarum albumát, ahol szintén Cynic mánia volt párosítva egy eléggé borzadályos borítóval).
29 perc tömény izgalom a technikás zenék kedvelőinek - bár a vége felé úgy éreztem, négy órája hallgatom, és mégsem fárasztott le, mint sok más, hasonlóan komplex zene. Akár még instrumentális verzióban is élmény lenne hallgatni, sőt, érzésem szerint el is rontja sok helyütt Matt a Zenét. Némelyest buta és erőtlen az ordítozása, ezért fél pontot le is vonok belőle. Kérek belőle karaoke verziót, ez a jazz-death zene elaléltatta a füleimet. (Az utolsó dallal még meglepetést is tudtak okozni...)
