A Catamenia nálam kb. ott helyezkedett el, mint a Graveworm. Vagyis a COF/ Dimmu-féle vonalon mozgó, szintis / károgós-énekes / géppuska-dobos gyors, modern black metalt játszó másodvonalbeli csapatok között.
Volt azonban valami, ami számomra reménységet adott eme két csapatot illetően a sok COF-kópia között; a Graveworm próbálkozásai, ahogy beloptak más, hagyományos hangszereket a dalokba (pl. hegedű, skót duda,) bár ezeket hátrahagyva a tagcserék után egy kellően erős anyaggal (N-Utopia) álltak elő (számomra mégis az Iron Maiden Fear Of The Darkjának zseniális feldolgozását tartalmazó Scourge Of Malice albumuk a legkedvesebb), a Catamenia-ban pedig úgy éreztem, hogy több van, és biztos, hogy előbb-utóbb beérnek.
Ami már pozitívum az elmúlt évek során, hogy az Immortalra erősen emlékeztető imidzstől megszabadultak - aki nem látta volna a képeiket, az nagyjából háromnapos vízihullákat képzeljen el bárdokkal, szóval a Halloween főszereplője csak laza kezdő volt ezekhez képest - az elmúlt lemezeken már csak egy-két farkasszemre emlékeztető színezett kontaktlencsével riogattak, a mostani promo-fotókon pedig se festék, se villogó szem, csak teljesen normális fickók . Az már egy eredmény, ha egy zenekar a külsőségeket levetve inkább a zenére fekszik rá, és a sminkelés helyett a próbatermet választja.
Itt is történt némi vérfrissítés (hogy stílusos legyek), mégpedig az énekesi és a basszusgitárosi poszton is. Mindez nem vált az új album kárára, és biztosan hamar ment az új arcoknak a beilleszkedés, egyáltalán nem érződik, hogy nem egy frissen összecsiszolódott társaságról lenne szó. Amúgy nyár elején már belehallgathattam egy számba, és örömmel fedeztem fel a finn népzenei motívumokat a dallamos, gyors black témák mellett. Így alig bírtam kivárni, hogy megkaparintsam az albumot, amit öt napig ki sem vettem a discmanből.
Már a nyitó The Heart Of Darkness is szédületes tempóval nyit (megint csak jó a hangzás, arcletépően szól a lemez), dallamosak a riffek, a dobtémák is jók, változatosak. A második nóta már finnül megy; eszméletlen (közönség-énekeltetős) csordavokálos refrénnel (ez a Finntroll, Moonsorrow, Ensiferum hatása?), majd a pár másodperces lassú nyitással induló Strenght and Honor söpör el bennünket egy tornádó erejével.
A fentebb említett, előzetesen megismert nóta (The Crystal Stream) következik - tömény eszenciája ez a jó, dallamos feketefémnek és a fagyos, északi dallamoknak. Nekem nagyon bejön, itt is jó a refrén - a hörgős ének mellett egy tisztább hangokat hozó énekes is besegít. Sajnos a finn dallamokat nem szőtték bele végig a lemezbe, néha visszaüt azért a Dimmu Of Filth hatás, de korántsem olyan mértékben, hogy kópiacsapatként írjuk le a Catameniát. Ez itt kérem egy nagyon magára találó csapat eddigi legjobb anyaga!
A végére még egy Satyricon feldolgozásnótát is odabiggyesztettek a srácok, amely hangulatában egy picit el is tér a többi daltól - azok olyanok, mint a borítón látható képek: zordak, északiak, sötétek.
