A svájci Cataract a szívem egyik csücske, akik annak ellenére, hogy folyamatosan ordenáré módon nyúlják a standard Slayer riffeket, valamiért képtelen vagyok haragudni rájuk, ellenben jólesőn bólogatok minden egyes dalukra. A jó ég tudja, miért van ez, egészen egyszerűen ez a fajta zene, így és ebben a formában valami féktelenül jóleső adrenalinlöketet képes adni.
A csapat 2006-os lemeze, a Kingdom annak idején az év lemezei közé is felröppent nálam, noha valami orbitálisan elsumákoltuk a kritikát róla, ezt pótolandó most három szóban a lényeg: atom, még atomabb! Valami ilyesmi, vegyétek meg, hallgassátok meg, csalódás kizárva – reklámduma off. De tényleg jó, sőt, olyannyira, hogy a mai napig sokszor előkapom, olykor csak néhány dal erejéig, hogy utána vicsorogva intsek be a világnak és romboljak szét magam körül virtuálisan bármit.
A lemez után viszont a csapat szétesni látszott, a gitáros és a basszusgitáros lelépett. Annyira nem vagyok képben, hogy melyikük is írta (írja) a dalokat, de az új lemezt hallgatva vagy nem a fő dalszerző lépett le vagy csupán a maradék tagok az újakkal kiegészülve baromira levették a stílusát. Az egyszerűen Cataract címmel megáldott lemez igazából egyenes „folytatása" a Kingdomnak. A folytatás szót kicsit félve is írtam le, hiszen gyakorlatilag inkább egy kópiának hívhatnám a dalokat, tökugyanúgy riffelnek, tökugyanazok szinte a kiállások, a tempók, csak valahogy. Nem is tudom. Ami ez előző lemeznél ordítóan energikus volt, az itt valahogy nem működik annyira. Mintha egy gyönyörűen betördelt könyvet valaki kézzel lemásolt volna, ami tartalmilag ugyanaz maradt, el lehet olvasni, de mégsem az igazi. Értitek.
Ennek ellenére azt sem tudom mondani erre, hogy rossz, mert nem egy helyen majdnem belefejeltem a monitorba, mikor a kritikát írtam. Csak néhány jóleső bólogatás után nem úgy fejeznek be egy témát ahogy azt várnám, elbutul a dal, nem az a fajta mindent elsöprő póver áramlik már, mint amit várnék tőlük. Mintha nem lennének épkézláb módon összerakva a dalok, csak izgalmasnak tűnő riffeket pakoltak volna egymás után random formában. Amelyek mellé néhány kifejezetten buta téma is felfért. A buta és a paraszt módon buta téma között pedig ordító a különbség... És, hogy ismét slayerezhessek egy kicsit, a Choke Down kezdése nettó Slayer, a Blackest Hour meg akkora Raining Blood, mint a ház, bár ezt a klasszikus szléjert eddig is szerették a maguk képére formálni.
A kiadvány egy bónusz cd-t is fog tartalmazni, feldolgozásokkal, melyen nyilvánvalóan a fent említett csapattól is hallhatunk egy átdolgozást (micsodááát?...), ami viszont mindenképpen meglepő tőlük, a Mötley Crüe Kicksart My Heartja is átdolgozódott a svájciak által. Az általam birtokolt cd-n sajnos ezek nincsenek rajta, de egészen biztosan meg fogom hallgatni, milyen lenne a Mötley, ha Slayer lenne...
Amúgy sokszor azt sem értem, hogy mitől annyira hardcore ez a zene, mert akkor nyilvánvalóan hatalmas hardcore rajongó vagyok, pedig nem is, mikor az összes riff metal és pont. Oké, a hozzáállás, a kiabálás, a mondanivaló, meg mondjuk nem esznek húst, csak minden második hónapban, de a Cataractot igenis elsősorban a metal rajongóknak ajánlom, sőt, akár a death tábornak is simán bejöhet.
Az tény, hogy az Antfarmon megint bika soundot kreáltak, de ez kevés ahhoz, hogy a Kingdom méltó utódja lehessen. Sajnálom, de képtelen vagyok egy hetesnél többet adni rá, de mindezek ellenére, ha lenne pesti koncert, vetődnék az első sorba azonnal.
