Svájc a minőségi – mondhatni különleges, egyedi – termékek hazája. Persze Svájc hallatán először mindenkinek néhány tábla csoki materializálódik lelki szemei előtt, és nem rockzenekarok végeláthatatlan sora. Egészen biztos, hogy több izgalmas csapat létezik ott is, mint amennyi eljut hozzánk valamilyen formában, de bárki fel tud sorolni kapásból néhányat, mondjuk így: Coroner, Samael, Celtic Frost, Krokus, Triptykon.
A Kingdom lemezig bezárólag óriási volt a bizalmam bennük, ráadásul az említett album a mai napig a műfajban az egyik fő kedvencem. Páratlan érzékkel keverték a metalt, hardcore-t, és most káromkodom egyet: metalcore-t. Agresszió ide vagy oda, mindig muszáj volt vigyorognom is nagyokat a zenén, mert simán rá lehetett ismerni más zenekarok riffjeire – és most főképp a mindenható Slayerről beszélek, de ez már lerágott csontnak tűnik velük kapcsolatban. Ennek ellenére mégsem az pörgött sosem a fejemben, hogy copypaste zenekar, mivel valami sajátos módszerrel átfordították a Slayer energiáját a saját, rendkívül hatásos nyelvezetükre.
A 2008-as lemezt nem szerettem – és a mai napig nem is szívesen hallgatom meg. Minek, ha van jobb is? Ráadásul el is könyveltem, hogy nem írnak még egy Kingdomhoz hasonló energiabombát, azok az idők már elmúltak. Így nem is nagyon csipkedtem magam, hogy megismerjem a Killing The Eternalt. Hiba volt.
Amikor végre rászántam magam, már az első riffeknél tudtam, hogy EZ megint OLYAN. Ha nem olyanabb. Fogalmam sincs, mi dühítette fel a srácokat ennyire, és különösebben nem is érdekel, de ez ebben a formában óriási, és legalább olyan hatásos, mintha két liter energiaitalt tíz perc alatt ledöntenél. Igaz, hogy megint nettó Slayer az egész, ám az is tény, hogy tapadósan baromi jók a dalok. Ha merő rosszindulattal közelítenék a lemezhez, akkor sem tudnék kipiszkálni egy dalt sem, amire kárörvendő vigyorral rásüthetném, hogy na ez azért gyenge. Mindamellett az is jó kérdés, hogy nem halálosan fárasztó-e háromnegyed órányi, tömény adrenalinpumpálás? Megsúgom: egyáltalán nem. Még úgy sem, ha egymás után még kétszer (vagy akármennyiszer) lepörgeted az egészet.
Persze ízlés dolga, de én eleve kedvelem ezt a groove-os, dühös, zsigeri, de korántsem ostoba zenét, ami tényleg akkor a leghatásosabb, ha ki szeretnéd engedni a gőzt, vagy épp fáradt vagy, és jólesne egy kis tiszta energia. Elfogadom, ha valakinek túl egyformák a dalok, noha ez a műfaj nem is feltétlenül a zenei cirádákról szól, de azért süket az, aki nem veszi észre, hogy vastagon cataractos a végeredmény. Ami nem változott sosem (legalábbis amióta a zenekarban van), Federico 'Fedi' Carminitana acsarkodó üvöltözése, és a totálisan jellegzetes, helyenként furán odavetett torokhangja.
Így sokadszorra nehezen tudom már eldönteni, hogy ez vagy a Kingdom tetszik-e jobban, hangulattól függ. Azt, hogy mégsem az említett lemez ikertesóját üdvözölhetjük a Killing The Eternal képében, hanem előrelépést, talán úgy tudnám érzékeltetni: míg a Kingdom inkább zsigeribbnek tűnt, a Killing érzésem szerint tudatosabban zsigeri. Megvan benne ugyanaz a paraszt őserő, de már nem kizárólag gyolcsba és posztóba burkolták az egészet. A 2010-es éve egyik legjobbja a műfajban, ez nem kétséges. De, hogy minderről magad is meggyőződhess, február 25-én látogass el a Dürer Kertbe, ahol ingyenesen megtekintheted e svájci energiabombát.
