Sorban szipkázzák el a nagyobb kiadók a metalcore zenekarokat, a tavalyi lemez után bármibe lefogadtam volna, hogy a svájci Cataract is erre a sorsra jut. Az előző korong elég szépen beletalált az ízlésvilágomba, így fokozott kíváncsisággal vártam, mire képesek most.
Az első dal nagyjából ugyanazzal az elsöprő vehemenciával döntött le a lábamról, mint amit eddig megszokhattam a csapattól, mégis valahogy valami más lett minden. Eddig ugye főleg svéd hatásokat pakoltak a zenéjükbe, ami azért most is jelen van, de egy nagyon erős vonal bejött, ez pedig a Slayeré. Méghozzá olyan szemtelenül nyilvánvaló formában, amit már simán nyúlásnak is lehet nevezni. Na jó, az előző lemezen is voltak olyan kis részletek, amelyek feltűnően hasonlítottak erre-arra, de attól még egészséges maradt az összkép. Most tikatikázni szeretnek, ami alapvetően nem baj, sőt. Az is tény, hogy egytől-egyig arcpirító energiabomba mindegyik nóta a lemezen.
Szóval Slayer. Az apró gitárvinnyogtatásoktól/gerjedésektől kezdve azon át, hogy a négyes, Skies Grow Back akár tiszteletbeli újkori Slayer dal alap is lehetne, egészen addig, hogy az As We Speak eleje teljesen egy kifacsart Reign In Blood, még a dobkiállás is úgy jön, mintha... No, ez azért már érdekesebb, ugye? Persze ebből málházós nótát írtak, de azért King és Hannemann szelleme végig ott kísért halványan. És ez még nem minden, máshol is előfordulnak apró-cseprő utalások (nevezhetjük akár "tisztelgés a nagyok előtt"-nek is a dolgot). Furcsa módon mindettől eltekintve mégis működik a zene, aki imádja, ha laposra kalapálódik és részecskéire bomlik a szürkeállománya alig negyven perc alatt, az imádni fogja a Cataract új lemezét (is).
Az utolsó dal (a címadó) érdekes módon kicsit más hangulatilag, mint az egész lemez, talán a lassú kezdés miatt, talán mert itt inkább monumentálisra vették a figurát, ki tudja. Jaaaa, ez a monumentalizmus is azért erősen ismerős a Slayer Seasons In The Abyss című csodájából. Khm. Khm. Khm.
Baromi jólesik olykor a hangerőt kicsit feltekerve adni a "tikatika-életérzésnek", főleg ezzel az álom-atomhangzással (Antfarm, lassan már mondanom sem kell), amiről a mai metal bandák álmodoznak titokban és gyűjtögetik a zsét, hogy meg tudják fizetni Tue Madsent.
A dalok miatt nem tudok rossz szemmel nézni a lemezre, bár ez hülyeség, mert hallgatni kell, nem nézni, ugye. Tehát már megint sikerült közel férkőzniük a szívemhez (nem, azt határozottan tagadom, hogy két Slayer riffel már puhára lehet főzni, az még nem elég ahhoz, hogy szeressek valamit!), de az előző lemez színvonalát mégsem érik el az én szememben. Mondjuk egy koncertet szívesen megnéznék tőlük...
