Egész ígéretesen indul az osztrák Cay-Os cd-je (a hangzástól eltekintve, ahol dobok szólnak a legrosszabbul, kb. úgy, mintha fekete, kocka alakú csodamasina lenne hús-vér dobos helyett), aztán meglepetésszerűen rájuk jön a tikatikázás, és ettől valahogy elerőtlenedik az egész produkció, ahelyett, hogy belenyomnának a padlóba jól. Érdekes módon a kezdeti tikatika nem fordul elő máshol, elég megtévesztő, hogy pár másodperc után a gyorsaságot felváltották lazább riffelésre.
Még az első nótában az addig jobbára ordibáló vokalista olykor énekelni próbál, ami ezúttal is fölösleges, akárcsak a Kijuban, bár itt egy fokkal azért élvezhetőbb a dolog. Mit ne mondjak, nem az év torka, enyhén szólva bizonytalan a hang. A második dal riffileg kiköpött Sepultura, amelyre rákúszik valamiféle frusztrált ének, ami hamis is, csak azért, hogy fokozódjon az örömünk. Hallhatóan szeretne Phil Anselmo lenni hősünk, az árnyalatnyi különbség annyi, hogy Anselmo hangjában ott van (volt) a dög és az erő. Meg az egyéniség. Itt az sajna nincs, főleg azért, mert egész végig csupán utánzást hallok, nem saját dolgokat. Kár.
A zene elég egyszerű felépítésű, néha szinte rokkendrollos, néha feszes, néha modernkedő, néha meg mintha be akarnának sztóndulni, de ez utóbb nagyon nem sikerül nekik. Ráadásul olyan érzésem van, hogy ide bizony Anselmo összes zenekarát be óhajtották volna zsúfolni, ám valahogy ez nem jött össze.
Semmi más nem hiányzik innen, mint 8 jó dal ezen 8 felejthető helyett. Valamint nem ártana a zenekarnak eldöntenie, tulajdonképpen milyen zenét is szeretne játszani, mert ez még nagyon nem derül ki ezekből a nótákból, csak valami kájoszos riffelgetést hallhatunk, ami a világmegváltó tervekhez elég kevés.
