Előfordulnak érdekes dolgok a metal színtéren, ez tény. Magát komplexnek és technikás death metalnak valló zenekar ezer meg egy van, ténylegesen komplex és technikás már jóval kevesebb. Ez a szép kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy egymásra dobálunk egy csomó riffet és gyakrabban változtatjuk a tempót, mint egyszeri magyar ember a véleményét, mert akkor bizony esetlegesen egy hallgathatatlan borzalmat kapunk, erre van jó pár példa a világtörténelemben. Szóval ennél jóval több kell, persze, hogy mi az, azon lehet bőven vitázni: eredetiség, ötlet, ki tudja, egy biztos, kevés igazán jó banda van, akire igaz ez a meghatározás.
Nos, az 1992-ben alakult Cephalic Carnage ilyen zenekar. Hosszú ideje mozognak a színtéren, de igazán csak az utóbbi években lettek szélesebb körben ismertek, ebben nagy szerepe volt a 2005-ös Anomalies című albumnak, ami amolyan underground sikertörténetnek mondható. Azon a lemezen egy olyan komplex, technikás, brutális death/grind hibrid volt hallható, ami agyahagyottsága miatt azonnal belopta magát a szívembe. És akkor most itt a folytatás a Xenosapien képében.
Talán tudták ők is, hogy az Anomaliest nehéz lesz überelni, mindenesetre az Endless Cycle of Violence hagyományosabbnak mondható riffekkel indít, súlyos, komplex témák, sok tempóváltás, remek dobmunka, ez tekinthető a lemez alapjának. Már ez alapján az élbolyban lennének, de nekik ez nem elég, a második Divination & Violation ugyanis egy olyan témával indít, amit mindennek lehet mondani, csak megszokottnak nem, disszonáns, fémes gitárfutamok, sok-sok üveghanggal. A folytatás már hagyományosabb, de időről időre visszatérnek olyan megoldások, amiknél az ember csak ingatja a fejét, hogy a fenébe is, ezek nem normálisak. Igaz ez a Moltingra, ahol a zúzdába ismét sikeresen visznek kissé különös megoldásokat, bár ez a nóta talán beférne bármely death-grind banda repertoárjába, igaz, kell is ilyen.
A Touched By An Angel először visszaterel szépen mindenkit a földre, komor, black hatású gyors zúzda, némi károgással, aztán ismét egy remek kiállás, de az egész nincs igazán túlbonyolítva és elég rövid is. A Vaporized tekinthető talán a legföldhözragadtabb dalnak, kicsit punkos hatású grind zúzda, súlyos fűrészelésekkel, ennyi nem több, ez sem hosszú igazán. A Heptarchy-nál aztán megint elmegy a csapat józan esze szabadságra, de az is lehet, hogy az enyém, olyan tökéletesen kevernek különböző stíluselemeket az alapba, hogy ettől csak csettinteni tud az ember, még akkor is, ha nekem is kellett néhány meghallgatás, mire be tudtam fogadni ezt az agyahagyottságot. Elgurult a gyógyszere a srácoknak, ez tuti, ez a nóta pont az a fajta, amiért érdemes meghallgatni a CC-t.
És akkor jön egy olyan dal, ami talán védjegye is lehetne a csapatnak, a Global Overhaul Device. Az akusztikus indítást lassú őrlés követi, szavalás a háttérben, halványan hegedű, aztán dallamos és nem is rossz ének. Szájtátás. Részemről.
Persze még nincs vége, a következő kiállásnál jön a szaxofon. Kész, feladom. És tegyük hozzá, nem összelapátolt ökörködésről van szó, hiszen a dalnak végig van hallható szerkezete, okosan fel van építve. Ennyi, tessék utánuk csinálni. A Let Them Hate So Long As They Fear ismét hagyományos grind zúzda, tömény és üt, mint a kommersz barack. A The Omega Point egészen addig tűnik izgalommentesnek míg a végén hirtelen produkálnak egy olyan elbaszottul eszement kiállást, hogy izé. (Utóbbi kifejezés egyébként többször eszembe jutott zenehallgatás, meg cikkírás közben, de elég egyszer megemlíteni.)
A Megacosm Of The Aquaphobics-nál megint kicsit visszatérnek a földre, de csak azért, hogy a lemezt záró Ov Vicissitude-ban megint adrenalinszintet emeljenek. Így zárásnak frankó ez a sok disszonáns riff, de valahogy egyszersmind fárasztó is pöttyet, mindegy, a vigyort nem mossa le az arcomról. Itt persze még nincs teljesen vége, van még a korongon egy cím nélküli tétel bónusznak, ahol egyszerűen átmennek funeral doomba, teljesen eltikkasztott, mit ne mondjak.
A hangzás egyébként kiváló, szól, mint az atom, a hangszeresekkel sincs semmi probléma, de itt most ez nem is akkora csoda. Az a csoda, hogy egy kis igényesség, és néhány jó ötlet mit tesz az alapstílussal, ha rászánják az időt.
Tény, hogy nem egyszerű megfejtés ez az anyag, sok hallgatást igényel, és még több befogadóképességet, meg toleranciát, mert az tuti, hogy CC-ék nem normálisak, de ez így van jól. Nem akarom persze túlspirázni, nekem ugyanis személy szerint az Anomalies jobban bejött, a Xenosapien némileg visszalépés ahhoz képest, persze ez talán érthető is abból a szempontból, hogy nem biztos, hogy jó, ha a végletekig próbálja bonyolítani a témáit egy zenekar. Egy hallgatást vagy többet annak is megér, aki a hagyományosabb hangvételt kedveli.
