Shock!

Eléggé meg bírt tetszeni a Chimaira első lemeze, reméltem nagyon, hogy nem mennek trendi irányba, hanem. Mázlim van. Mert beletaposnak a földbe a második cd-vel, így egyszerűen. Azzal az extrém/death/kicsit nu metal keverék riffekkel osztják a népet, amit odaát Amerikában sikerült kifejleszteni némely zenekaroknak. A vokalista ordít, az élete függ tőle talán, de a lemezeladások biztos.

Sajnos ez a promó is "beledumálós", már annyit hallgattam, hogy ha egy boltit hallgatnék, szinte hiányozna a kedves férfihang ajánlása, hogy mikor jelenik meg a korong. Már megjelent amúgy, megyek is majd cirkálni, mert ez kell normális minőségben. Na szóval ez a zene, amire tényleg lehet ugrálni jókat, tiszta súly az egész, energikus, ők még talán tényleg éhesek egy kis sikerre. Helyenként a Pantera régi agressziója is felsejlik egy-egy részletben, hmm... Bár azért annyira nem feszes, arra születni kell, hogy. Olykor dallamos vokállal (nem sokszor) egészül ki az üvöltözés, még ettől sem lesz trendi szerencsére, nyálas meg végképp nem. Az ötödik dal (Down Again) úgy indul, mintha líra lenne, aztán nem, de azért belepakoltak némi érzelmeket.

Szimpatikus, hogy meg bírják úgy csavarni a dalok felépítését, miszerint egy-egy dalban van olyan jófajta laza beleszarós riffelés, utána kőagresszív feszes rész, meg olyan igazi nagyon ugrálásra késztető téma is. Van bennük spiritusz, na. Meg sem lepődtem az utolsó dal (Implements of Destruction) totál nyugis akusztikus/vonós bevezetésén, amiből később elég monumentális kis téma kerekedett ki, mikor jönnek a torzított dolgok. Meg olyan helyes kis keleties a dallamvezetés. Vokál nincs benne egyáltalán, valahogy nem is hiányzik belőle. Olyan tíz perces a dal, és mintha még akkor sem akarták volna abbahagyni, csak a keverős lehúzta a potit nagy cselesen. Utána jön még pár perces szörcsögés, talán a merülőforralót effektezték meg egy kicsit, ki tudja.

Eltűnődöm azért azon, hogy mi lenne a Chimaira-féle zenekarokkal a floridai death metal nélkül. Mert az eléggé nyakon csíphető ebben, és a hasonló zenékben. Mondjuk nem baj ez. Colin Richardson most is tökéletes metalos hangzást alkotott.

Nem mondom, hogy borzalmasan eredeti zene, mert azt azért manapság a legnehezebb feladat összehozni, de baromi jó érzés végighallgatni ezt a tömény zúzást - még akkor is, ha a hátam borsódzik a "zúzás" szótól mostanában. Meg is ajánlok nekik egy kilencest, mert tetszenek még mindig. Maradjon is ez ekképp. Kávé helyett is tökéletes.