Shock!

Chris Caffery Faces című gyönyörű kiállítású lemezét kizárólag azért vásároltam meg kultikusan alacsony akciós áron, hogy aláírathassam vele az igazi tavaszi csemegének ígérkező, majd jól elmaradt koncerten. Végső soron azonban nem bántam meg a vételt, mert a rajta lévő zene megnyerte a tetszésemet, Chris hangja (amely a legtöbbek szerint szólómunkásságának gyenge pontja) azonban már kevésbé.

Igazából arra számítottam, hogy afféle „kellemes-de-semmi-különös" gitáros-énekhangot hallok majd, ehhez képest, ha úgy vesszük, pozitív meglepetés ért: Chris vokalizálása afféle átmenetet próbál képezni a durvább és dallamosabb stílus között. Tehát amúgy thrashesen hozza magát, de a helyzet az, hogy dallamosnak túl durva, durvának túl dallamos és felettébb egysíkú. Hosszú távon pedig rendkívül fárasztó tud lenni, főleg egy olyan hosszú, több mint 70 perces anyagon, mint a Faces volt (ráadásul a digipak kiadáson még egy lemez, a koncepciózus God Damn War is szerepelt). Pedig az ördögbe is, a muzsika bitang jó volt ott is odabasz most is!

Jobb híján a karcos, harapós, progresszív elemeket sem nélkülöző power metal jelzőt tudom úgy a Faces, mint a Pins And Needles-en hallható zenére ráaggatni. Bizony, Chris-nek nem kell elmagyarázni a metal gitározás és dalszerzés mibenlétét; az izgalmas, érdekes gitártémák know-how-ját: hangszeréből ömlik a muzsika! Zseniális dolgokat gitározik össze a faszi – csak a legnagyobbakkal, Lynch-csel, Rhoads-szal, Wylde-dal, Norum-mal (stb.) említhető egy lapon. Önálló dalként azonban nem mindig működnek az egymásra pakolt király témák, riffek, szólók, pláne, hogy 13 tétel hallható az albumon. Kicsit jobban kellett volna szelektálni és elhívni egy vagy akár több igazi énekest is vendégnek (ha már közreműködő zenészhaverből sok van).

Nekem a Worms szaxiszólójával, modern effektjeivel sincs igazából bajom; a Qualdio című akusztikus ujjgyakorlat remek; címadó szám pedig egyenesen szenzációs lemezindító – itt Caffery szövegköpködős thrash énektémái is teljesen rendben vannak. És rendben van nagyon sok minden más is, nem hiányolhatjuk a változatosságot sem. Egyszerre mégis túl tömény és a hullámzó énekteljesítmény miatt nehezen emészthető az anyag. Meggyőződésem, hogy ha mondjuk John West énekli fel a lemezt, akkor az Earth Makerhez fogható alkotás születhetett volna, elvégre azt az albumot is Chris-szel írta meg a Royal Huntból nemrég kivált (tehát még rá is érő!) indián barátunk. A koncert elmaradását mégis nagyon sajnálom, mert lehet, ha hallom a dalokat élőben, a Pins-szel is könnyebben menne a barátkozás. Chris korábbi érdemeirevaló tekintettel és a tényleg komoly zenei értékek miatt azonban hetesnél rosszabbat képtelen vagyok adni az anyagra...