Shock!

A norvég Chrome Division alapítója nem más, mint Stian Thorensen, ismertebb nevén Shagrath, a Dimmu Borgir frontembere. Aki e tény hallatán egyből venné a láncinget és rohanna a tükörhöz sminkelni, hogy aztán beszerezze a lemezt, inkább várjon egy kicsit: az extravagáns károgómester ugyanis itt egy hangot sem dalol, csak gitározik, a zenének pedig a világon semmi köze nincs a Dimmu teátrális, black-alapú metaljához.

Mint az a címből is kiderül, ez leginkább húzós, mocskos rock'n'roll. A hobbiprojectként indult bandának kezdetben egyébként tagja volt még a Kovenant vezér Lex Icon is, méghozzá dobosként, de ő már nem játszik a Doomsday Rock'N'Rollon.

Ebben a stílusban már nincs mit kitalálni, aki ilyesmit kezd el játszani, az általában leplezetlen örömzenélésből teszi ezt, habár az utóbbi években valahogy még sznob körökben is menő lett jófejnek tartani a Motörheadet és követőit. A Chrome Division létrejöttének oka is elég egyértelműnek tűnik a zene fényében: a próbateremben zajongani kiváló ürügy egy kis sörvedelésre, és közben jól meg lehet feledkezni minden zavaró tényezőről. Shagrath nélkül persze aligha lehetnének a Nuclear Blastnél, de ez végső soron mindegy, mert az album teljesen rokonszenves, még ha nem is világrengető. Korrektül lereszelnek 10 modortalan partiindulót plusz két hangulatos intrót, aztán szevasz, de jó hallgatni.

Az anyag gerincét a tipikus Lemmy-féle tempós, alapvető nóták képezik hol húzósabban, hol lazább, dirty rockos dallamokkal kísérve (Serial Killer, Chrome Division, Breath Easy), de akadnak súlyosabb, kicsit a Black Label Society-vonalhoz húzó témák is (Trouble With The Law, 1st Regiment), sőt, egy elég konkrét AC/DC utánérzés is színesíti az összképet (The Angel Falls). Nagy általánosságban egyébként fémesebb a Chrome Division, mint a hasonszőrű alakulatok általában lenni szoktak, akadnak kimondott old-school metal témák is itt-ott. Az énekes Eddie Guz bizonyára fanatikus Lemmy-imádó lehet, stílusán legalábbis egyértelműen hallatszik a mester befolyása, noha a torka öblösebb, mélyebb.

Nekem néhol kicsit erőszakoltnak tűnik, ahogyan előadja magát, ami egy ilyen zsigeri stílusban nyomuló bandának nem feltétlenül válik előnyére, de ez inkább csak egy leheletnyi benyomás, nem igazi bírálat, mert összességében tényleg rendben van a lemez. Fogósak a nóták, húzósak a tempók, hasítanak a szimpla, de dallamos gitárszólók, kellően karcos a megszólalás is, szóval érzik a lényeget.

Aligha fogok a Chrome Divisionnel feküdni és kelni, de néha jól esik majd előszedni ezt a lemezt. Az igazi persze élőben lenne valami füstös, zsúfolt, sörszagú klubban, ott egészen biztosan óriási hangulatot csinálnának. Norvégiában egyébként komoly siker az album, így akár még folytatása is lehet ennek az egésznek.