Shock!

Előfordul, hogy egy énekes nagy csinnadratta közepette beharangozza, hogy innentől kezdve csakis a családjának él, majd kilép a zenekarából. Az már ritkább, hogy valaki távozása után másfél évvel egy komplett nagylemezt írasson meg korábbi főnökével, majd világkörüli turnéra induljon annak anyagával. Az meg aztán még ennél is ritkább, hogy a régi főnök ezután lenyúlja a kísérőzenészeket és velük csináljon szólóalbumot, mindezt úgy, hogy közben sejtelmes nyilatkozatokat tegyen: a régóta parkolópályán pihenő anyazenekar következő lemezén a távozott énekes is szerepel majd.

Jogi gubancokkal, netán pénzügyi problémákkal küzdenek, vagy esetleg csak az elmebaj ütötte fel rút fejét a Savatage táborban, és azért szólólemezezgetnek keresztül-kasul és beszélnek össze-vissza mindenfélét? Vagy simán csak jobban tejel a Trans-Siberian Orchestra, és ezért nem foglalkozik senki a valaha szebb napokat látott floridai ős-power metal bandával? Biztos akad, aki érti, mi történik velük az utóbbi években, én mindenesetre nem tartozom közéjük.

Őszintén szólva az aranytorkú Zak Stevens és a Circle II Circle első lemeze sokkal jobban tetszett, mint a már nélküle készült, kissé halványabbra sikeredett utolsó Sava-eposz, a 2001-es Poets And Madmen, és élőben is hengereltek a 2003-as Szigeten. A The Middle Of Nowhere ugyan új zenészgárdával készült, de jelentős változások nincsenek, már csak azért sem, mert Jon Oliva és Chris Caffery ugyanúgy besegítettek a nótaszerzésben ex(?)-kollégájuknak, mint a Watching In Silence-nél. Ebből már azonnal kitalálható, hogy kimondottan jó az új C2C is, és helyből többet ad mind az Oliva-, mind a Caffery-szólóalbumoknál, hiszen Zak Stevens gyönyörű, hol bársonyosan finom, hol dögös, bivalyerős hangja finoman szólva sincs egy ligában a Mountain King mára totálisan szétivott torkával vagy a gitáros limitáltabb adottságú orgánumával. Ebből fakadóan aki vonzódik az anyazenekar monumentális, vastagon rétegzett hangszerelésű metal zenéjéhez, annak ez a lemez is egészen biztosan bejön majd, noha az a halvány érzés azért folyamatosan ott motoszkál az emberben, hogy a C2C azért nem Savatage, és soha nem is lesz az (és ez így is van rendjén).

A Handful Of Rain, Dead Winter Dead, Wake Of Magellan mesterhármashoz képest földközelibb, pőrébb megközelítésű a Middle Of Nowhere, és tényleg akadnak rajta olyan nóták, amiket akár a következő Savatage lemezen is szívesen elhallgattam volna. Ilyen például a szárnyaló All That Remains vagy a monumentális címadó tétel, de az óriási refrénnel megáldott, döngölősebb megközelítésű Open Season is: ezek még a legocsmányabb esős hétfő reggelen is képesek életerőt pumpálni az emberbe (nem tetszik viszont, hogy a Hollowban elég erősen hajaznak a Van Halen Panamájára). Zak Stevens még a fekete-fehérebb nótákba is életet lehel, és a napnál is világosabb: ez a hang -sőt, HANG- nem arra teremtetett, hogy gazdája rövid hajjal idióta karaoke-bárokban daloljon a cowboykalapos amerikaiak és elhízott feleségeik szórakoztatására, hanem pont ilyen drámai, néhol musical-szerű, tényleg felnőtt power metal nótákba való. Nem igazi negatívum, de azért feltűnő, hogy a gitárszólók nem szállhatnak versenybe a Savatage lemezeken hallhatóakkal: jól pengetnek a bárdisták, de nincsenek egy kategóriában szegény Criss Olivával, Alex Skolnickkal vagy Al Pitrellivel.

Szóval ez egy jó kis lemez, ami pont alkalmas arra, hogy az alaposan kiéheztetett Savatage rajongók ellegyenek vele, amíg a művész urak végre méltóztatnak megmozdítani a hátsó felüket és megírni a Wake Of Magellan méltó utódját. Ez a jelenlegi hírek alapján 2007 előtt nem nagyon várható, amit inkább nem kommentálok, mindenesetre ha megjelenik valaha, akkor én mindenképpen szeretném rajta Zak-et is hallani.