Shock!

Hollandiáról elsősorban a fapapucs, a tulipán, Anneke, és persze a fű jut mindenki eszébe - és nem feltétlenül a progmetal. Főleg, ha ilyen tragikusan idétlen nevet választott magának egy zenekar, mint a Cirrha Niva (mi ez? és miért??).

És mivel az ember előre kombinál, így túl sokat nem is vártam tőlük, de aztán baromi gyorsan eloszlatták a kételyeimet, még akkor is, ha az elsődleges kedvenceik totálisan nyilvánvalóak (Pain Of Salvation, Dream Theater, Nevermore, Riverside). Ennek ellenére mégsem sima kopipészt csapat, sőt, okosan és ízléssel adagolják a hatásokat, még az sem riasztó, amikor bizonyos riffekről, témákról, dallamokról beugrik valami, ami máshonnan ismerős. A simán csak Legrand nevet viselő énekesük még emlékezetes énekdallamokra is képes (egyedül az ötödik dalban ragadtatta el magát túlzottan, de csak épphogy), ám maguk a dalok is abszolút mértékben szerethetők. A gitárszólók kedvelőinek is ad némi csemegét a zenekar, nem az eszetlen és lélektelen tekerést részesítik előnyben, ízléssel és ízesen játszik Carlo Heefer és Rob Willemse (a jó ég tudja, hogy melyikük szólózik).

Hét szerzemény háromnegyed órában, elsőre mondhatni tökéletes. A kelleténél tovább nem húznak semmit, pontosan tudják, hogy hol a határ, ami felett már nem szórakoztató, hanem unalmas lenne a progmetalkodás. Eddig talán nem világlott ki, de a tökösebb, metalosabb vonal jellemzi őket, abszolút koncertre való a zene, már a harmadik Framednél folyamatosan az bizzegett a fejemben, hogy mindenképp szeretném őket koncerten megnézni. Mind a hét dal saját egyéniséggel bír, egyet mégis muszáj kiemelnem, a záró Self-Chosent, amiben a főriff konkrétan arcul csapott tömörségével és szikárságával, ez maga a SÚLY, tényleg. Pedig hihetetlenül pofonegyszerű a riff, megfelelő hangerőn mégis falakat tudna omlasztani, abszolút kliphez való zene! Ezzel a dallal akkor is levettek volna a lábamról, ha a többiben nem éreztem volna a kraftot.

Megmagyarázhatatlan, hogy adott műfajban hirtelen miért tetszik meg y csapat, x pedig miért nem, a Cirrha Niva (jaj, ez a név, képtelen vagyok megszokni) nálam valamiért teljesen jól működik, sokadik alkalommal is szeretem hallgatni a lemezüket, ami ebben az elképesztő dömpingben kifejezetten jó jel. Azt persze nem mondom, hogy eldobtam magam az eredetiségtől, viszont színvonalas produkció, meg nem is szól rosszul a lemez és még a borító is szimpatikus. Ugyan a tagok nem kifejezetten poszter-arcok, de kit érdekel, ha jó a zene?... Progmetalosoknak kimondottan ajánlott hallgatnivaló, én meg csak itt szépen csendben drukkolok, hogy ne tűnjenek el a süllyesztőben, és legyen energiájuk és erejük (na meg kiadói támogatásuk) az elkövetkezendő évekhez. Számomra az év egyik totálisan ismeretlen kellemes meglepetése és remélem, hogy lesz folytatása.