Shock!

A wolverhamptoni Cloven Hoof legutóbbi anyagával, a Resist Or Serve-vel egy 2010-es EP-t leszámítva hat hosszú év után adott életjelet magáról, és ugyan az anno 1979-ben indult, a hőskorban a NWOBHM-kalapba teljesen jogosan besorolt bandában az alapító basszusgitáros, Lee Payne mellett azóta szinte teljesen lecserélődtek a társak, ezúttal mégis elég volt három év a következő stúdiólemez megjelenéséhez. A legfontosabb változás talán, hogy ismét új az énekes: az Askából érkezett George Call már a kilencedik frontember a banda frontján, Danny White dobos személyében pedig egy underground veterán is érkezett (lásd még Omen, Phantom-X), de az sem semmi, hogy egy 1990-es születésű gitárost, Luke Hattont is leigazolták. Szóval a legutóbbi anyagot rögzített brigádból a főnököt leszámítva már csak az a Chris Coss van a bandában, akivel Payne 2011 óta zenél együtt.

Nem tudom, hogy a többieknél egy generációval fiatalabb Hatton mennyire folyt bele a dalszerzésbe, de tény, hogy túlzottan nem üt el a Who Mourns For The Morning Star világa a 2014-es nagylemezen hallható muzsikától. Ez tehát alapjait tekintve még mindig hagyományőrző heavy metal, de modernebb megoldások ugyanúgy találhatóak benne, ahogy az korábban is megfigyelhető volt a Cloven Hoof esetében. A legutóbbi anyagon időnként bevetett, számomra máig stílusidegen üvöltéseket szerencsére elhagyták, a nyitó Starrider riffelése azonban egyértelműen frissebb, mint a hasonló zenekaroknál általában használt megoldások. Ha pedig eltekintünk attól, hogy a fő témát Halford első szólólemezének Made In Hell dalából kölcsönözték, akkor ez egy kifejezetten jó tétel, egyben tökéletes albumkezdés is.

Ezt követően a lemez első fele tulajdonképpen egységesen erős, hiszen a középtempós, himnikus Song Of Orpheus, a mélyre hangoltan zakatoló I Talk To The Dead és a masszívan Thin Lizzy-ízű Neon Angels is remek, utána viszont pont a kvázi címadó Morning Starral ül le kicsit a cucc. Az egy dolog, hogy a magasakat magabiztosan használó, de meglehetősen jellegtelen orgánumú Call sem elég izgalmas a nyugis részekhez, de a zenei alap is csak az ezerszer hallott panelekből áll, ráadásul hat perc fölé kúsznak vele. Ugyanez a gondom az utolsó két trackkel is, a kevésbé teátrális dolgok viszont jól működnek: a Time To Burn nem váltja meg ugyan a világot, de annak, ami – ti. egyenes vonalú, cicomamentes, gyors heavy metal darab – teljesen jó, ahogy a középtempón masírozó Mindmaster is.

Az új Cloven Hoof összességében tehát megváltozott felállásban is hozza a szintet, sőt, számomra hangyányival jobban be is jön, mint a modernitással néha kissé szerencsételn irányban flörtölő elődje.