Bűntudattól és szégyenérzettől lesütött szemekkel vagyok kénytelen bevallani, hogy a finn CMX-ről még soha életemben nem hallottam. A legújabb lemezükön hallható muzsika mellett azonban nem mehetünk csak úgy el szó nélkül, és ha még arra is vesszük a fáradságot, hogy visszatekintünk a csapat múltjára, teljességgel érthetetlenné válik, mi volt az eddigi ismeretlenség és mellőzés oka. A Róma – és talán a világ – első csatornarendszeréről (Cloaca Maxima) magát elnevező zenekar ugyanis a '80-as évek évek közepe óta aktív, emellett pedig Finnországban jelentős sikereket is elkönyvelhet magának. A szakma és a közönség is egyöntetűen az ország egyik legjobb bandájának kiáltotta ki őket az évek során, számos elismerést besöpörtek. A kezdeti idők hardcore/punkos világa óta jó pár kanyart bevettek a zene útvesztőkkel teleszórt térképén, de bármennyire is meglepő, az új anyag és eddigi megnyilvánulásaik alapján eltévelyedésről abszolút nem beszélhetünk, pedig nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy a punk után a progresszív rock felé vették a fordulatot!
Az évek során a prog mellé pedig még a szellősebb mainstream rock is beékelődött a finneknél. Ezt persze elsősorban a Faith No More-os Billy Gouldnak köszönhettek, aki a '98-as albumukat producelte. Ennek ellenére a siker szinte kizárólagosan csak a szülőföldjükön érte el őket, a globális ismeretlenség legfőbb oka pedig minden kétséget kizáróan a finn nyelv használata lehet, ugyanis a frontember és egyben alapítótag A.W. Yrjana bizony a nagyobb ismeretség reményében sem hajlandó angolul dalolni- Szimbolikával, mitológiával, ezoterikával és vallási tartalommal átitatott költeményei állítólag mind-mind nagyszerűek, és ezt az állítást nyilván nem fogom és nem is szeretném megcáfolni. Tizenötödik stúdióalbumuk pedig tökéletes kiindulópont az ismerkedéshez és a visszaásáshoz, ami esetükben talán még izgalmasabb kalandnak is ígérkezik egy újabb kópiacsapat megismerésénél. Elég csak belegondolni, hogy zenéjüket rendszeresen hasonlították a Rushhoz, a Yeshez, a Pink Floydhoz, illetve később a Toolhoz és az A Perfect Circle-höz.
Már a gyönyörű színekre komponált borító is vonzóvá tette számomra a zenekart, és örömmel jelenthetem, hogy a lemezen hallható muzsika is a lehető legtermészetesebben szólal meg. Hosszúra nyújtott, nehezen emészthető, progos kalandozásoknak nyoma sincs, itt teljesen alapra vett, hagyományos rocknóták hallhatóak sokszor akusztikus, illetve féltorzított hangszerelésben. Semmi varia, semmi cicoma, minden feleslegesnek gondolt motívumot lenyestek a dalokról, és annak ellenére, hogy még csak egy gitárszólót sem voltak hajlandóak hagyni egyetlen dalban sem, teljesen rendben van az egész, és abszolút hallgattatja magát a korong. A már-már hihetetlenül közönséges megjelenésű és fazonú Yrjanát mintha egyenesen az egyik finn kisváros, hóban tocsogó utcájáról rántották volna be a stúdióba és a színfalak mögé, aki éppen hazafelé tart a melóhelyéről. Kinézete tökéletes ellenpéldája egy hajdani és jelenlegi rocksztárnak, de minden bizonnyal éppen emiatt is vált könnyebben szerethetővé. Mély fekvésű énekhangja is mentes mindenféle szélsőségtől, nincs benne semmi extra, nem hoz semmi megdöbbentő skálázást, hangkitartást vagy variációt, csak faék egyszerűségű, férfias dalolást, ami persze meglepően jól illeszkedik az alapra vett zenei mondanivalóhoz.
A másik pozitív dolog, hogy nem igazán tudom más csapatokéhoz hasonlítgatni a CMX zenéjét. Ebben persze nagy szerepet játszik a finn nyelv és Yrjana hangszíne is, de a korábban említett hatások csak egészen kis mértékben vannak náluk jelen. A finn nyelv egyébként nekem sokszor az arabot juttatta eszembe, amit egy nyelvészprofesszornak nem mernék csak így a szemébe mondani, de egyes szavak hangsúlyozása és kiejtése sokszor megtévesztően hasonlít a közel-keleti nyelvekben használatosakhoz. Mindenesetre aki szentül hiszi, hogy a rockzene nyelve kizárólag csak az angol lehet, annak többszörösen is ajánlom a csapatot, mert engem például teljes mértékben meggyőztek a finn nyelv – eddig szinte ismeretlen – szépségével és különlegességével kapcsolatban. (Ellentétben a némettel, mert azt valahogy még mindig nevetségesnek találom ebben a közegben.)
Szolid billentyűfutamokkal indítják az első klipesített nótát (Rakkaudessa Ja Sodassa), amely már elsőre is rögzül, és gyakorlatilag a lemez erősebbik első felét is ehhez hasonlóan színvonalas muzsikával pakolták tele. Néha háttérzeneként működik, néha intenzíven beindul, de alapvetően azért higgadtan, elmélkedősen és hallhatóan nagyon letisztultan hömpölyög elő a hangfalakból a muzsika. Persze ők sem írták még meg a maguk bohém rapszódiáját, de például az első három-négy nóta idővel abszolút kedvencemmé vált, és már csak ezért is bele fogom ásni magamat az életművükbe. A Mestarirakentaja című tételben pedig még a punkos oldalukat is felvillantják néhány pillanat erejéig, hogy aztán a következő Valles Marinerist úgy kezdjék el, mint egy népdalt, majd aztán észrevétlenül át is fordítják rockba. A folytatásban hallható Mystiikan Ontologinen Sydanban még a szintén finn Korpiklaani folkos hangulatát is megidézik, csak nem annyira acsargós, sörtől fröcsögő, hujjogatós stílusban, hanem teljes mértékben a saját képükre formálva tálalják ezeket az ízeket.
Jó pár hallgatás után a CMX egyértelműen bebizonyította számomra, hogy egy olyan antihanggal megáldott frontemberrel is lehet valami fajta sikert kovácsolni, akinek nincsenek érzelmeket felkorbácsoló dallamai, szélsőséges indulatokat gerjesztő üvöltései, polgárpukkasztó kitörései, csupán egyszerű, természetközeli, könnyen befogadható melódiákat hoz. Aki szereti a nem túl szokványos, de összességében mégis könnyen értelmezhető muzsikákat, nyugodtan próbálkozzon vele.
