Shock!

Nagyon vártam ezt a lemezt, amely ugyan már októberben megjelent, de ahogy a nyacki progrockerek eddigi kiadványaira is szinte mindig megérte több időt szentelni, úgy az új dalokkal való ismerkedés is eltartott egy darabig. Annak ellenére, hogy itt már egyetlen szó sem esik az előzményekben megismert The Amory Wars sci-fi sztoriról, a végeredmény természetesen még mindig hamísítatlan Coheed And Cambria, ahol még mindig roppant eredeti módon egyesülnek a progrock- és az alternatív elemek a már-már arcpirítóan populáris, rádiókban is könnyen érvényesülő, közérthető momentumokkal. Ha utóbbi jelenség valakinek fájdalmat okoz, az valószínűleg soha nem szerette igazán ezt a zenekart, de én szerencsére nem tartozom utóbbi körbe. Az egyik legfontosabb változás tehát az, hogy a frontember, Claudio Sanchez és a csapat a The Color Before The Sunon szakított a hagyományokkal, és leszállított egy különálló dalokat tartalmazó korongot.

Coheed és Cambria története tehát az előző, kettős The Afterman fejezettel egy időre lezárult, és ahogy a koncepció, úgy a zene is sokkal közérthetőbb és könnyedebb fordulatot vett ezúttal. Az egészen korai Rush-párhuzamokat persze azért még ne temessük el, és jusson eszünkbe az is, hogy a kanadai progresszív császárok sem fukarkodtak soha a populárisabb melódiákkal. Claudio hangja is Geddy Lee-éhez hasonló fejlődésen ment keresztül az évek során, korai kislányos regiszterei mostanra tökéletesen elviselhető férfihanggá érettek. Engem egyébként valahogy mindig Michael Jacksonra emlékeztetett a srác hangszíne, és ezt abszolút nem kritikának szánom, hiszen köztudott, hogy a pop királya nem csak dalszerzésben, táncban és még számos területen alkotott maradandót, hanem emellett félelmetesen tudott bánni a hangjával is. Ennek köszönhetően az embernek sokszor szinte olyan érzése van a Coheed hallgatása közben, mintha Jacko berockosított zenéjét hallaná valami modern és alternatív zenei közegben, amit az elsőnek felcsendülő, abszolút meggyőző Island tökéletesen alá is támaszt. Nekem ez az optimista, egyszerűbb hangvétel most kivételesen tetszik, mint ahogyan a vokalista és az Alex Lifeson mozdulatait szégyentelenül imitáló Travis Stever keze alatt organikusan megszólaló gitárok és az igényes hangszerelés is.

Sanchez persze rendesen odateszi magát az Eraserben is, többszólamú vokáljai nagyban hozzájárulnak a dal befogadhatóságához, és itt már nyoma sincs a The Second Stage-en vagy az In Keeping Secretsen hallható embertelen magasaknak. A Colors andalító dallamai után az ember viszont már vágyna egy kis zabolátlan energiára, ahogyan azt a régebbi anyagokon megszokhattuk, és a rá következő Here To Marstól nagyrészt ezt meg is kapjuk. Bár azt még tegyük hozzá, hogy itt azért már elsőre is sejthető: ez a lemez minden tekintetben sokkal dalcentrikusabb és lightosabb lesz elődeinél. Zach Cooper simogató basszusfutamai és Claudio üvöltései azért szerencsére visszaterelik a bandát a megszokott ösvényre. A finomabb húrokat pengető Ghost egy az egyben úgy kezdődik, mint a The Cure feledhetetlen Lullaby-a. Még a harmóniák is e nem evilági atmoszférájú nótát idézik, de a folytatás persze egészen más, és ugyan a hideg azért még nem kezdett el futkározni a hátamon – mint ahogyan az említett nótánál folyamatosan –, a sejtelmes, hűvös és hipnotikus hangulatot azért nekik is sikerült megteremteniük.

A pihenőt az Atlas töri ketté, amely talán a lemez egyik legütősebb nótája, és végre kellően felkorbácsolja az érzelmeket lendületes ritmusaival, tipikus messzeségbe vesző vokáljaival és súlyos mondanivalójával. A Young Love-nak ezzel szemben mintha töltelékszaga lenne, és biztos nem is véletlen, hogy a következő You've Got Spirit, Kid elé került, mert az első klipnótaként is funkcionáló szerzemény itt-ott előforduló négybetűs szavai ellenére is optimista és erős dal, ahol a végére odabiggyesztett pszihedelikus jammeléséért is plusz pont jár. A komolyabb hangvételű The Audience és a lemezt záró Peace To The Mountain is az erősebb momentumok közé sorolható, sőt, utóbbi személyes kedvencemmé nőtte ki magát rendkívüli érzelemgazdagságával. Persze ilyen inspiráló dalcímmel és szöveggel nem lehet olyan nagyot tévedni.

Alapvetően tehát nincs itt nagy baj, a fiúk egy cseppet lehiggadtak mondjuk a Good Apollón hallható kifinomultabb, komplexebb megközelítéshez képest. Ugyanakkor az énektémák és a fogós dallamok még az eddigieknél is kidolgozottabbak, és érzékelhető némi elmozdulás a rádiórock irányába is, ami nem minden esetben jelent rosszat. Azzal együtt, hogy a lemez kapásból a Billboard-lista ötödik helyén nyitott, nekem ezek a dalok – a You've Got Spirit, Kid pocsék klipjét leszámítva – még bőven a giccskategória határain belül mozognak, úgyhogy soha rosszabbat.