Shock!

A túl messzire nyúló árnyékokat többnyire lehetetlen átugrani, márpedig a C.O.C. esetében kétségtelenül ilyenről beszélünk. Tizenhárom év telt el az utolsó Pepper Keenannel készült lemez, az In The Arms Of God megjelenése óta, de azon ugye Reed Mullin már nem játszott, szóval ha a sokat látott raleigh-i csapat legklasszikusabb felállását vesszük alapul, tizennyolc év utáni visszatérést jelent a No Cross No Crown. A lecke ezek után adott, és nem is túl egyszerű, még azzal együtt sem, hogy új Deliverance-et nyilván csak a valóságtól teljesen elrugaszkodott arcok várnak tőlük. Én sem reménykedtem ilyesmiben, viszont a friss lemez ennek fényében sem hoz többet az alapjáratnál.

Pepper, Reed, Woody Weatherman és Mike Dean a nyilatkozatok szerint még annak ellenére sem agyalta igazán túl a visszatérést, hogy pontosan tudták, miféle elvárásoknak kell megfelelniük. Ez a hozzáállás önmagában dicséretes, viszont azt kell mondanom: spontaneitás ide, nyers-mocskos-varacskos stílus oda, ezt az albumot még érlelni kellett volna ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Kétségtelenül C.O.C. így is, amit hallunk, már a Novus Deus intró első gitárhangjai hallatán hátradől az ember, és elmosolyodik: hát igen, egyetlen másik csapat sem szól így. Aztán beindul a műsor, sorjáznak egymás után a nóták, és azon kapod magad, hogy nincs katarzis. Már elsőre sem volt, de ezt még betudtam annak, hogy majd szokom egy kicsit a cuccot, és később megérkezik a libabőr. De nem érkezett. És bőven van annyi rutinom, hogy bő egy hét ismerkedés után ki merjem mondani: most már nem is fog.

Vagyis érdemben nem tudok sokkal többet elregélni az albumról annál, mint hogy igen, ez a Corrosion Of Conformity, megint itt vannak, játszanak. Nincsenek nagy gondok az anyaggal, csak éppen a No Cross No Crown – hogy ne szaladjunk nagyon vissza az időben – semmiben sem ugorja meg mondjuk a Stanton Moore-ral készült In The Arms Of God szintjét. Ahol szintén akadt pár kiugró téma, kicsivel több korrekt stílusgyakorlat, meg töltelékek is. Itt nagyjából ugyanerről beszélünk. Ha ez a négy ember együtt játszik, az már persze alapból hoz egy bizonyos szintet: Reed összekeverhetetlen dobolása, Mike finom basszusjátéka, Pepper és Woody gitármunkája önmagában is kedves a fülnek, ez tény. Még azzal együtt is, hogy Keenan hangja például nem a régi már, itt-ott határozottan erőtlenebbül, bizonytalanabbul szól, mint annak idején. Viszont hiába élvezem a hallottakat, amikor szól az anyag, ezzel együtt sem érzem úgy, hogy reggeltől estig pörgetni akarnám a lemezt. Megint csak a szokásos mantrámmal tudok előjönni: hiába száz százalékos C.O.C. a muzsika, ha egyszerűen nem elég izmosak a dalok.

Különösen furcsának tartom, hogy épp a kezdés – örülj: az A oldal – alatt köhögősebb a motor. Az első néhány dal kis túlzással úgy rohan el az ember mellett, hogy még köszönni sincs idő nekik, ahhoz meg nem elég karakteresek, hogy utánuk rohanj. Beleértve ebbe a két előzetes számot és a klipdalt is... Bár kétségtelen, hogy a Cast The First Stone feelinges szólóbetétje nyomokban azért felvillantja a régi szép idők fogásait. De az erősebb témák igazából a lemez második felében sorakoznak. Számomra ezek közül is a Nothing Left To Say poros, érzelemgazdag hat és fél perce jelenti a csúcspontot, ahol a banda olyan dalainak hangulata éled újjá, mint a Goodbye Windows vagy a 13 Angels, a finom verzetéma kiindulópontja meg alighanem a Sabbath Solitude-ja lehetett. Vagyis nagyon jellegzetes, C.O.C.-féle epikus power/líráról beszélünk, amely alighanem mindenkit telibe kap majd, aki csak valaha is szerette őket. Az amúgy elég masszív, tüskés A Quest To Believe (A Call To The Void)-ra és szépen megfogalmazott, refrénszerűen alkalmazott gitárrészeire ugyanez áll, ez is igazi csúcspont. Bejön a Forgive Me lendületes, döngetős southern metal'n'rollja, de az Old Disaster vagy az E.L.M. súlyosabb groove-ossága, netán a záró Queen-feldolgozás, a Son And Daughter ősmetalja is meggyőzőbb a már említett felvezető tételeknél.

A címadóban az egyik korábban felbukkanó instru átvezetést bontják ki, itt kicsit olyan a feeling, mintha valaki a Wherever I May Roam alaptémáját akarta volna áthangszerelni Morricone stílusába, Pepper meg lidércesen suttog-szaval-játszik a hangjával – nem rossz a végeredmény, de kicsit befejezetlennek tűnik. Sajnos nem egyedüliként... A totál felesleges üresjáratok között a furcsán gajdolós kórusú Little Man viszi a prímet, amit lazán le lehetett volna hagyni az anyagról, akárcsak a hagyománytisztelő, de az összképhez voltaképpen semmit hozzá nem tevő kis átvezetéseket is. Amúgy sem lett volna hülyeség kicsit rövidíteni az albumon, mert ugyanúgy elnyújtják, mint az In The Arms Of Godot. A Deliverance, de még a Wiseblood esetében sem éreztem hosszúnak a majdnem egy órát karcoló játékidőt, itt viszont egyértelműen nem tudják végig kellő tartalommal megtölteni az 57 percet.

Rossznak azért persze semmiképpen sem nevezném a No Cross No Crownt, az előző két, trióban készített mű aranyos, de dalhiányos jellegéhez képest például mindenképpen előrelépést jelent, azokat sajnos nem igazán tudtam megkedvelni. Viszont most sem tudom mire vélni azokat a hozsannázó, a csapatot magukból kivetkőzve istenítő értékeléseket, amik főleg amerikai metaloldalakon jelennek meg sorra a lemezről. Pedig hiba (és sajnos én is beleestem már nem egyszer), ha automatikusan térdre esünk egy meghatározó zenekar legendáriuma előtt, és nem azt nézzük, mit hoztak magukkal, hanem a dicső múltat meg az emlékeinket pontozzuk. Szó se róla, nálam is a középsulis évek soundtrackjének alapvető részét jelentette a Corrosion, a mai napig imádom a régi lemezeiket, és azokat az albumokat bizony az idő vasfoga sem kezdte ki. Ez a mostani viszont már a jelenben sem tűnik megkerülhetetlennek, pedig ahogy említettem, tényleg nem vártam tőlük új Deliverance-et. És igen, a fanboy énem végső soron adhatna akár nyolcast is, de ezúttal nem szeretnék belesétálni ugyanabba a csapdába, mint a 2005-ös anyagnál, amelyről már a kritika megírása után pár hónappal is úgy gondoltam, hogy bőven elég lett volna neki eggyel kevesebb is. Mivel ez az album nagyjából az In The Arms Of Goddal focizik egy ligában a diszkográfiából, reálisan nézve elég lesz rá egy hetes. Viszont állati jó lenne, ha valaki elhozná őket Magyarországra ebben a felállásban.