Shock!

Erről a tizenkilenc éve létező csapatról most hallottam először, ami ebben a masszív lemezdömpingben nem is csoda, épp ezért csak találgathatok, hogy az egyébként igen informatív promólap által említett stílusváltás előtt milyen irányzatban is utazhattak a srácok.

A csapatok nevei ugyanis, akikkel pályafutásuk során volt szerencséjük megosztani a színpadot, igencsak árulkodóak: Vader, Death, Asphyx, Samael, Grave, stb. Ám, új lemezük hallatán (ami a honlapjukon és a promólapon észlelt ellentmondások tükrében vagy az ötödik, vagy pedig a hatodik) ez a kis okoskodás is felesleges, mivel a Bourbon River Bank ötven perce színtiszta stoner muzsika, némi western hangulattal megtoldva.

A gond csak az, hogy az igen puritán, ám mégis hangulatos borítóba csomagolt anyagon csak elvétve találni igazán fogós és ötletes momentumot, a lemez java része unalmas és jellegtelen. A kínosan idétlen című Beelzeboss spaghetti westerneket idéző nyitása még bíztató, ám a szintén bunkó című Hell yeah! tökéletes példája a mellbevágónak szánt, ám csak szúnyogcsípés erejű erőfeszítésnek. Persze, nem kéne, hogy fennakadjak a finoman szólva se túl magasröptű mondanivalón, ehhez a stílushoz ez passzol, ám más, jobb bandáknál az igyunk-szívjunk-dugjunk-zúzzunk sztóner alapeszmék mellé tökös és markáns zene is társul, s így mindjárt helyére kerülnek a dolgok. A Bourbonön pont ez a karakteres él hiányzik, amitől mondjuk az Addicts, Lovers And Bullshitters nem kínos feszengést, hanem helyeslő bólogatást váltana ki belőlem. Így viszont kapunk tizenhárom dalt, ami maradandó ötletek hiányában iszonyatosan hosszúnak tűnik.

Egyedül a Pillow Man című szerzemény emelkedik ki az unalom szürke cigarettafüstjének dombjai közül, mely egy remekül eltalált, nagyívű refrénnel és dinamikus témákkal szegez a falnak. Kár, hogy az énekes, Rufus nem rendelkezik nagyobb hangterjedelemmel és kevésbé akcentusos angoltudással. Túl sok egyebet nem tudok írni a Bourbon River Bankről, mert nincs is igazán említésre méltó pillanata a már bemutatott Pillow Mant leszámítva. Én egy két évtizede létező csapattól bizony többet várok negyvenöt percnyi unalomnál.